Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
cs BEREGI EGYHÁZMEGYE so van módja elismerni. Tehát, amikor Munkácson hullt a kitüntetés és felsőbb iskolát nem végzett egyének kicsi politikai szolgálataikért megdöbbentően nagy méltóságot és fizetést kaptak, nekem, aki nemzeti szempontból is többet tettem, mint 10 más ember és majdnem 3 oklevelem volt, kivételesen meg kellett elégednem szolgálataim segédlelkészi szolgálat gyanánt való elismerésével. De nem tudtam megelégedni; annyival inkább, mert a mindenkinek meg nem magyarázható szégyenen kívül az a veszedelem is fenyegetett, hogy elveszítem a nyugdíjjogosultságomat, mivel a magyar jogszabályok szerint a segédlelkészek nem nyugdíjjogosultak. Szégyelltem magamat, féltettem a kis családomat, akinek sem vagyont, sem meg nem gyanúsítható nevet nem hagyhatok. Leírhatatlanul szenvedtem. Éppen Debreczenbe Révész püspök úrhoz és onnan Pestre akartam menni, hogy ezt az idegölő helyzetet feltárjam, de útközben szívroham ért és félholtan hoztak vissza Munkácsra. Felgyógyulásom előtt azt a tanácsot kaptam, forduljak Révész püspök úrhoz. Ha ő csak egy napra is elismertet a tiszántúli egyh.ker. missziói lelkészének, mivel Kárpátalján is meg a szlovenszkói kerületben is kerületi missziói lelkész voltam, és azóta is állandóan ezt a munkát végeztem, akkor minden egyenesbe jön s az államsegélyemet szó nélkül, kedvezően intézik el. Nem volt semmi reményem az ilyen kérés sikeres elintézéséhez, de ezt is megtettem. Betegségem alatt kaptam meg Révész püspök úr válaszát, amelyben kérésemet hatáskör hiányában elutasította és utasított, hogy forduljak kérésemmel az egyházkerületi közgyűléshez. Ehhez azonban már nem volt sem lelki, sem szellemi erőm. Esetemet beteg szívvel írásban tártam fel magyarországi jó barátaim és súlyosabb ismerőseim előtt és kértem, adjanak valami tanácsot. Valaki azt a tanácsot adta, hogy kérjem nyugdíjaztatásomat az államkincstár terhére. Ezt az utat választottam. Még egyszer elmentem Debreczenbe a nyugdíjaztatásom ügyében, de akkor már Révész püspök úr nem fogadott. Akkor döbbentem rá, hogy már segédlelkész sem vagyok, senki vagyok. Később megtudtam, hogy nyugdíjaztatásomat rendkívül melegen támogatta a püspök úr. Ez némileg kibékítette a még mindig botrányosan hiú énemet. 1941. január elsejével nyugdíjazott az egyetemes konvent az államkincstár terhére. De az árvaházat nem lehetett azonnal feloszlatni és bezárni. A nagyszőllősi Atzél Perényi szeretet-árvaház, amely tulajdonjogilag is a Kárpátaljai egyházkerületé volt, successió útján átment a tiszántúli egyh.kerület tulajdonába s a máramaros-ugocsai egyházmegye vezetése alá került. A KRSE kért, hogy a tanév végéig, amíg az árvák tanulmányaikat bevégzik, vezessem még az árvaházat. Ezt csak olyan feltétellel tettem meg, hogy a feleségemre hárítottam a vezetést, én csak a mellette való segédkezést ígértem meg. A vége megint nagyon izgalmas volt ennek a szeretet missziónak. Bertók püspök úr azt indítványozta az egyesület közgyűlésének, hogy oszoljék fel a KRSE, minthogy olyan elválaszthatatlan összefüggésben állott a Kárpátaljai egyházkerülettel, hogy átalakítani az alapszabályait a 84
