Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
cs BEREGI EGYHÁZMEGYE íö templom és papiak is rendben legyen most már, örömmel egyeztek bele, hogy az én pénzemen tűzifát vásároljanak a Szenterzsébet aggháztól, levágják, befuvarozzák Kolozsvárra. Napszámot, fuvarpénzt senki sem kapott, de minden haszon az egyházé lett. Azután, mert evés közt jön meg az étvágy, megvásároltak egy nagyobb területű őserdőt a szumumuki oláhoktól oly szerencsésen, hogy a tűzifa árából a föld területet is meg tudták venni örökáron és legelővé tették. A baptisták nehány család kivételével visszajöttek a református egyházba. Magam, a mérai erdőkben vadászgatva, a mellhártyagyulladásom után előállott tüdőgyengeségtől megszabadultam és olyan példa nélkül álló szeretet, ragaszkodás vett körül, amely életem számára Istennek örök hálára kötelező, legnagyobb ajándéka lett. Sokszor elmondom azóta, hogy az erdélyi lélek szeretete és hűsége páratlan és utolérhetetlen, csak kezelni kell tudni és Jézusban állandóan nemesíteni. 1905/6. tanévben a kolozsvári tudomány egyetemen befejeztem az 1901/2. tanév második felében megkezdett történelem, földrajz tanszaki tanulmányaimat is a bölcsészeti karon. Mérának leányegyházközsége Magyamádas volt. Oláh tengerben, magyarul már alig tudó nehány családból állott. A 7 km. távolságra eső Magyamádasra minden héten egyszer átgyalogoltam. Úgy, ahogy tudtam, tanítgattam a ref. gyermekeket. De itt már csak annyi eredményt érhettem el, hogy tervbe vett imaházuk építéséhez az építő anyagokat összehordattam. Mérai lelkipásztorságom alatt 1899. febr. 1-én házasságra léptem Bakk Sándor karczagi bankigazgató hajadonleányával Bakk Irmával. Jó anyám jót akaró terve volt ez. Én úgy belevetettem magam a kötelességek teljesítésébe, hogy nem volt időm és alkalmam jegyesemet jól megismerni. Inkább levélből ismertük egymást. Leveleit azonban, amint később kiderült, egytől egyig mind a mostohája írta. így azután, arra a nagy fájdalomra kellett ráébrednem, hogy Isten nem egymásnak teremtett bennünket. Gondolkozásunk, lelkiségünk, életirányunk, akaratunk nem egy volt. Híveim azonban sohasem tudták meg, hogy amíg köztük boldogan lángolva dolgozom, bent a házamban sorvasztó, mély sebből vérezem. Fel fel tűnt, hogy a papné gyakran megy fürdőre, pedig egészséges, de úgy gondolták, módja van rá. Sohasem szivárgott ki, hogy az én féltve szeretett kedves híveim a papné előtt buta, koldus parasztok voltak. És, hogy ne is tudódjék ki soha s amit építettem le ne rontsam, azért mentem el Méráról Válaszúira. A mérainál azonban fogékonyabb, lelkesebb, jobb gyülekezetét nem találtam sehol soha. Búcsuzáskor Toczauer Ödön főszolgabíró azt emelte ki nyilvánosan a hívek előtt, hogy sohasem hitt a csodában, de Mérán előtte történt meg a csoda: „a vármegye börtöne évek óta nem látott mérait és nincs részeges, perlekedő és olyan ember itt, akitől félni lehet, ha besötétedik.” Válaszútra pályázat útján, egyhangúlag történt megválasztás után 1905. március 12-én költöztem át. Válaszút a Szamos partján Kolozs megyében, Kolozsvártól 28 km. távolságra van. Egyike anyagilag Kolozsvári egyh. megye legjobban dotált papi fizetéssel ellátott községeinek. De más 66
