Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Beregi Egyházmegye
es BEREGI EGYHÁZMEGYE so és határozottá tett. Legelőször bevezettem a mindennapi isteni tiszteletet. Ennek időpontja mindig a munkába állás ideje volt. Minden nap minden épkézláb ember templomba jött. Kapáját, kaszáját hozzátámasztotta a templom falához és onnan indult munkára, Nyáron sokszor megtörtént, hogy reggel 4 óra előtt volt meg az istentisztelet. Ima mellett mindig volt biblia olvasás is. Időhöz és alkalomhoz mértem könyv nélkül imádkoztam. Az egyháztagokat gyakran meglátogattam. Viszont a papiak üvegfalain keresztül minket is mindenki láthatott. Hivatalos óra nem volt, az egész falu tudta mindig mikor, melyik háznál talál meg. Odajött, akinek dolga volt velem. De meglátogattam a baptista családokat is, sőt imaházukba is eljártam, kiegészítettem igehirdetésük fogyatkozásait. A faluban soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ezért meggyanúsítson. Amikor Budapestről Udvamoki András megjelent köztük, akkor is elmentem mindig a gyülekezetbe. Nem vitatkoztunk, az igét, a tiszta, hamisítatlan evangéliumot hirdettük mindketten. A mi bibliai óráinkon, amikor meglátogatott bennünket, kértem, hogy ő is szóljon. Megegyeztünk abban, hogy mindkét gyülekezet, a kálvinista is meg a baptista is Krisztusé és ahhoz a pásztorhoz fog végeredményében csatlakozni, aki erősebb hittel és kitartóbban imádkozik érte. így érdekem is volt, hogy a gyülekezetért nemcsak a templomban, hanem otthon is szüntelenül könyörögjek. Bevezettem a legszigorúbb, nyilvános eklézsiakövetéssel összekötött egyházfegyelmet. A szemben levő szomszédom, Horváth Minya, aki szenvedélyesen szerette a szeszt, gyakran elmondta: nagy baj nekem ez a pap. Kijött, bement szegény, ha rájött az ihatnék, de nem mert a kocsmába menni. A kocsmáros tönkrement. Állandóan töprengtem, miképpen lehetne anyagi nagy bajaikon is segíteni. Amikor e tekintetben reménytelenül állottam, jött egy csoda: Aratás idején, behordás után, leégett az egész falu. A lángtenger közepén azonban a templom, a paróchia és az annak udvarán levő több kazal széna, szalma, a csűr mellett felállított búza asztag s a csűr híján levő búza épen maradt, pedig nem oltotta más, csak én meg a kocsisom s amikor a kibírhatatlan hőségben én összeestem, a kocsisom egyedül maradt. A fejvesztett falu minden tagja el volt foglalva a maga házatája védelmezésével. Szívettépő volt látni, amikor mindenki sírva ült a maga üszkös gerendáján. Országos gyűjtést indítottam. Vigasztaltam, biztattam, hogy csak téljenek meg. Amit elvesztettek, semmi ahhoz a kincshez képest, amit Isten adni fog nekik és ami elégett, azt is visszaadja. Úgy is lett. Az iskola gyorsan felépült. Varga Gyula államtitkár közbenjárására soron kívül 3 napon belül elintézte Wlassics miniszter az államsegély kérést. A házak hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki. Most már a nép babonás hite vett körül. „Nem anyától lett, Isten szentje”, mondogatták. Pedig ott volt velem az én jó, özvegy, öreg édesanyám, meg a legkisebb húgom. A fiatalok mind rövid idő alatt törvényes házasságot kötöttek. Az idősebbek felülről jövő utasításnak fogadták el minden tanácsomat. Volt is valami ebben, mert semmit sem tanácsoltam addig, amíg meg nem kérdeztem az én Uramat, hogy jó lesz e. Hogy a 65
