Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Kárpátalja déli részének 1938-as, majd Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után vagyunk, az egyházkerület gyülekezeteinek száma örvendetes módon jelentősen megszaporodott, Soós Béla munkájának java részét 1942- ben a beérkezett iratok rendezése, a záros határidőre be nem érkezettek újra és újra történő megkérése tette ki. Ugyanebben az esztendőben a kezdeményezés országos akcióvá nőtte ki magát, nem minden előzmény nélkül. Már az 1930-as években Csikesz Sándor debreceni teológiai professzor kezdeményezésére, Szinnyei József munkáját például véve elindult egy egyházi onomasztikon kialakítása a magyar református egyház teljes területén. Mégis elsősorban Soós Bélának köszönhető az, hogy a Református Egyetemes Konvent elnökségi tanácsának 1943/10. számú határozata alapján valamennyi, az akkori Magyarország területén működő református gyülekezet számára kötelezővé tették egyházkerületeik püspökei az adatszolgáltatást. A Dunántúli, Dunamelléki, Tiszáninneni, Tiszántúli és Erdélyi Református Egyházkerületek espereseinek az összegyűjtött anyagot továbbra is Debrecenbe kellett továbbítaniuk. A visszacsatolt területeket is magába foglaló Magyarországi Református Egyházban történt adatgyűjtés során a Székelyföldtől az osztrák határvidékig, az Őrségig az éppen szolgálatban lévő lelkipásztorok, amellett, hogy megírták saját önéletrajzukat, kiírtak az anyakönyvekből minden, korábban a gyülekezetben szolgált lelkipásztorra vonatkozó adatot. Nem csupán adatokat, tehát házastársak és gyermekek neveit, szolgálati helyeket, hanem az anyakönyvekben található bejegyzéseket is, úgy, ahogyan azt Soós Béla elképzelte. Manapság nehéz vizsgálni ezeket az életírásokat, életrajz-töredékeket az adott szerző mindennapjainak, gazdasági, szociális vagy éppen mentális körülményeinek ismerete nélkül, csupán a műfajra koncentrálva. Az emlékhagyó viselkedését irányító normák, erkölcsi vagy vallási meggyőződések vizsgálata nehezen sorolható a társadalomtörténet vagy eseménytörténet keretei közé. Amit leír, hiába tűnik folyamatos történetnek, mégis inkább egy adott állapot rögzítése, sorait a kései olvasó ruházza fel történeti jelentőséggel és értelmezi a későbbi események fényében. Az életírás szerzője, akármilyen nagy kort is fog át, éppúgy pillanatfelvételt ad számunkra, mint például az egy-egy jelesebb eseményt az anyakönyv üres oldalaira feljegyző lelkipásztor. Bár Soós Bélához nem érkezett be minden gyülekezetből a kért adatsor, és arról is tudunk, hogy már a háborús viszonyok miatt nem tudták azokat továbbküldeni az esperesi hivatalokból (Nagyváradon, Kolozsváron is őriznek nem továbbított iratanyagot), mégis hatalmas adattár áll a kutatók rendelkezésére Debrecenben, az egyházkerületi levéltárban. Örvendetes, VI
