Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)
Bevezetés Az emlékirat, önéletírás, napló sajátos műfaj, valahol irodalom és történelem határán, de nagy a jelentősége az alig müveit vallásszociológia, szociográfiai szempontjából is. Felbecsülhetetlen érték a nemzet önismerete, önbecsülése végett, és ugyanez igaz egy kisebb közösségre, jelen esetben a református lelkésztársadalomra is. Jelen kiadványunk, ez a gyűjtemény lelkészeink emlékezetét mutatja fel, őrzi meg az utókor számára. Református kánonaink az egyház hét hivatala közül az első helyre a prédikátorokat állították, akik „tanítói és vezetői a népnekAz egyháztörténészek ezt a felfogást Méliusz Juhász Pétertől eredeztetik, aki szerint „a lelkipásztorok csillagok, a világ világossága, a föld sava”, mert „nem a juhok a pásztort, hanem a pásztor tereli a juhokatA prédikátort azonban soha nem azonosították az egyházzal, mert tanítása szerint nem áll a gyülekezet felett, annak csak kiemelkedő tevékenységre hivatott tagja. A hitélet ápolása és az iskolaügy terén a vezetés az ő kezében van, személye tehát szorosan kötődik az eklézsiához, nála nélkül az csonka maradna. Ez a küldetéses hit érződik újra meg újra a lelkészi önéletrajzokból is. Az önéletírások tanulmányozása az általános vallástudomány eszközének is tekinthető. Az erdélyi emlékírók egyik kiadója, Kemény Katalin szerint az önéletírás, emlékirat szükségszerűen vallási műfaj, ugyanis „a megörökítés vágya lehet lelki szükség, amely... egyszerűen abból a törekvésből születik meg, hogy az író saját élményeit jobban és tovább tudja szemlélni, ha azokat megfogalmazott, végleges alakban rögzíti... Az önéletírás szellemi feltételei sorában a magábaszállásé az első hely..." A Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár I. 8. d) jelzetű állaga tartalmazza azt a lelkipásztori személyi adattárat, melynek kialakítását Soós Béla, a kiváló egyháztörténész professzor, valamint 1938- 1945 között az egyházkerület levéltámoka kezdeményezett. 1941-ben tett javaslatot egy olyan adattár kialakítására, amely a tiszántúli egyházkerületben élt és élő valamennyi lelkész, lelkészjellegü egyén, lelkészi családtag lehetőség szerinti pontos adatait tartalmazza. A 6712/1941. számú püspöki körlevél (Révész Imre aláírásával) elrendelte az anyakönyvekben feljegyzett adatok kigyűjtését, s mivel ezek sokszor szűkszavúak, kérte, hogy az anyaggyűjtést végző lelkész, amennyiben ezt hajlama és kedve megengedi, részletes önéletírással gazdagítsa az adattárat. Az összegyűjtött anyagot az egyházkerület levéltárának kellett megküldeni. V
