Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 I. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Bihari Egyházmegye

css BIHARI EGYHÁZMEGYE so

Szüleim 1913. február 2-án kötöttek házasságot. Édesapám Magyary Sándor, édesanyám Egri Emma. Édesapám vasúti kocsivizsgáló, jelenleg nyugdíjas. Régi papi család sarja, akinek két édes nagybátyja volt ref. lelkész: Magyary Gábor és Magyary István. Egyik Vajdán, másik Ákoson. Családunk nemesi család és a vértesi előnevet használja. Édesanyám róm.katholikus, akinek elődei köztiszteletben álló falusi emberek voltak. Alázatos szívvel mondok hálát Istenemnek az én édes szüléimért, akiknek Isten után minden jót köszönhetek életemben. Úgy tartom, hogy testvéreimmel együtt meglehetősen érzékeny, szívünkkel sokat törődő, kereső lelkek vagyunk, és ezt édes szüléink oltották belénk, akiket Isten testvéreimmel és szeretteimmel együtt sokáig éltessen az O dicsőségére.

Első testvérünk, a kis Mancika, születése után pár hónapra meghalt és mi nem ismerhettük őt. Utána édesapánkat elvitték katonának, és akkor születtünk mi. Édesanyám, mint mondja sokat imádkozott azért, hogy szülessen bár két gyermeke egyszerre, csak édesapánk kerüljön haza. Isten meghallgatta imádságát, ketten születtünk. Először én, és utánam egy negyed óra múlva Sanyi testvérem. Édesapánkat is haza segítette a jó Isten.

Utánunk született nagyon is hamar Magduska testvérünk aki ennek következtében talán, gyengén született, amely gyengeséget egész életén keresztül hord szegényke, úgyhogy iskolába járatni sem tudjuk. Magduska után született a kis Lacika, aki esztendőt sem élt és meghalt. Majd született Józsika testvérem, aki most negyedik gimnazista. O utána pedig Bandika, aki szintén most végzi a IV-ik gimnáziumot Nagyváradon.

Szüleim mindég Nagyváradon laktak. Én is ott születtem 1915. május 6- án. Az elemi iskolát is ott végeztük. Öt elemit jártunk és testvéremmel együtt nagyon jó tanulónak tartottak bennünket. Ahogy emlékszem szorgalmasak voltunk nagyon. Tudom, hogy sokszor felkeltünk kora hajnal szinte éjnek idején és az ágyban keresztbe feküdve, a lámpát letettük a földre, mellé a könyvet és úgy tanultuk a leckét, hogy reggel kész tudással menjünk iskolába.

A gimnáziumot is Nagyváradon végeztük. A román megszállás alatti Gojdu Líceum magyar tagozatában. Eleinte ott is jó tanulóknak indultunk, később nehezebb volt megbirkózni a román nyelvvel, főképpen pedig azzal a lehetetlen tanítási módszerrel, amellyel tanítottak bennünket. Hozzájárult, hogy szüléink is szegények voltak, tan és segédkönyveink hiányoztak. De azért mindég haladtunk megállás nélkül, tanáraink is meg voltak elégedve velünk és 1933 júniusában mindketten sikerrel leérettségiztünk. A kisebbségi éveknek a mérlege az volt, hogy szüléink is meglehetősen elszegényedtek, a középiskola I. osztályában, párhuzamos osztályban 120-an voltunk, a hetedik gimnáziumba már húszra apadtunk le, az érettségit meg csak 15 tudta megszerezni. Magunk sok tanulás után elég gyenge felkészüléssel indultunk ki az életbe.

136