Balogh Béla: A máramarosszigeti református líceum története - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 17. (Debrecen, 2013)
I. A KEZDETEKTŐL 1797-IG
A szigeti iskola több mint egy évszázadon át a nemesi közösség pártfogása alatt állt. Amint ezt a későbbiekben is látni fogjuk, a támogatás nagyon sok formát öltött. Az iskola eszmei irányításában azonban, mint közösség, közvetlenül nem vállalt szerepet. Igaz, tagjai közül egyéni megbízatásokat nagyon sokan vállaltak, de az iskola feletti gondnokságot 1734 után a máramarosi protestáns egyházvidék vette át. S ezt a szerepet, sok törődéssel és hatékonysággal, 1797-ig látta el. A máramarosi egyházvidék és egyben a szigeti református iskola első közös gondnoka 1734-től Darvay Ferenc, 1740-től őt követte Szerencsi Hajnal Gerzson, 1750-től Szegedi Ferenc, 1759- től pedig az iskola és az egyházvidék közös kurátora Pogány Adám lett, akinek utódait 1826-ig továbbra is a Pogány családból választották.33 Az erdélyi és magyarországi protestáns oktatás hagyományait követve, az egyházvidék pártfogói minőségében az oktatók - rektorok és professzorok - megválasztásáról, ezek hatáskörének megszabásáról, fizetésük biztosításáról, a már korábban kialakult osztályszerkezet megőrzéséről és esetenkénti bővítéséről - a rektorok és professzorok ajánlásainak figyelembevételével - a közoktatók (praeceptori publici) illetve a felső tagozaton bizonyos tantárgyakat időnként oktató „praeses”-ek kinevezéséről, az iskola törvényeinek megszövegezéséről, ezek esetleges módosításáról és betartásáról, a tananyag osztályonkénti meghatározásáról, a használandó tankönyvek kiválasztásáról és mindenek előtt az iskola zavartalan működéséhez szükséges anyagi javak biztosításáról gondoskodott. Az egyházvidék consistoriumának ülései közötti időszakban a fennebbi feladatok ellátásáról az iskola gondnoksága döntött és járt el. Miután az iskola a fejedelmi és főúri támogatásokat elvesztette, a gondnokság legnagyobb fejtörését a tanintézmény örökös pénzhiánya okozta. Az ilyen jellegű gondok megszüntetése érdekében előszeretettel az erdélyi református főúrak segítségéért folyamodtak. Ezeknek az időszakonként megújuló kéréseknek a teljesítését többnyire az erdélyi református püspökség közvetítésével és pártolásával szerezték meg. Az erdélyi főurak többnyire ismerték és értékelték azt a szerepet, amelyet a XVII. század második felétől, a szigeti iskola betöltött. Ennek mai megítélése érdekében mindenekelőtt figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy Máramaros vármegye, mint a Részek (Partium) tartozéka, az 1664-es VASVÁRI BÉKEKÖTÉS előírásainak megfelelően, az erdélyi fejedelemség része maradt. Ezzel szemben a szomszédos Szatmár, Ugocsa és Bereg megyék, akárcsak korábban, közjogilag a királyi Magyarországhoz tartoztak. Ez utóbbi területén, a Habsburg-ház által sokszor katonai erővel is támogatott ellenreformáció irányítói, a protestáns templomok mellett, az ezek irányítása alatt álló iskolákat és ezek fenntartásához szükséges alapítványokat és segélyeket is maguknak követelték. A protestáns prédikátorok ellen indított megtorló intézkedésekkel párhuzamosan, az eddig virágzó nagybányai, szatmári és németi református iskolák is lefokozódtak és később gyakorlatilag megszűntek létezni. A máramarosszigeti iskola azonban, 20
