Balogh Béla: A máramarosszigeti református líceum története - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 17. (Debrecen, 2013)

I. A KEZDETEKTŐL 1797-IG

amint láttuk, a református erdélyi fejedelem kibővített támogatását élvezte, az otthon magasabb fokozatú iskola nélkül maradt szatmári, ugocsai és beregi ifjak előtt is nyitva maradt. 1690-től kezdődően az erdélyi önálló fejedelemség a Habsburg Birodalomba tagolódik. A Diploma Leopoldium azonban az erdélyi protestáns egyházak és ezek iskolái részére is, hosszú ideig szilárd védelmet biztosított, s ezekkel a kedvezményekkel a szigeti iskola is élni tudott. Igaz, hogy 1738-ban Máramaros megyét a magyar királyi vármegyékhez csatolták és ezzel, a szatmári békét (1711) követően a protestáns iskolák ellen újraerősödött megtorló intézkedések a szigeti iskolára is fokozatosan kiterjedtek. Erre az időszakra azonban, a XVIII. század elejétől még magasabb szintre emelkedett „szigeti tanoda” - mint azt már láthattuk - annyira megerősödött, hogy a további megszorításoknak könnyebben tudott ellenállni. Az erdélyi protestáns főurak előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a szigeti gimnázium léte, ennek esetleges lefokozódása vagy eltűnése, Máramaros mellett Szatmár, Ugocsa és részben Bereg megye valamint Kővár-vidékének református ifjai számára is korlátozná a tanulási lehetőségeket. (A későbbiek folyamán, amikor a tógátus diákok földrajzi és társadalmi eredetét fogjuk elemezni, ezen állításunk még érthetőbbé válik.)

1766 után a Teleki család Hosszúfaluból gabonát adományozott az iskolának, de más erdélyi, mint a Bethlen, Kendeffi, Gyulai grófi és Radák bárói családok is jelentős pénzösszeggel támogatták. Szerényebb összegekkel a Halmágyi, Szerentsi, Patai valamint a máramarosi Pogány és Szendy családok is jelen voltak. Segítőkészségük okát és indítékát talán Bethlen Gergelyné, született Kendeffi Ráchel soraival jellemezhetnénk, aki 1766. május 29-én Aranyosgyéresről az iskola tudós professzorához, Ormányi Mártonhoz küldött levelét a következő szavakkal zárta: „.. .örömömre lévén, hogyha valamiben azon nemes oskolának megmaradására eszköz lehetek. Szívemből óhajtván is, hogy az Úr Isten maga szárnyaival fedezgető oltalmában ne csak megtartsa, sőt mások csudájára hova-tovább nagyobb nevekedést engedjen!”34

A nagyobb „nevekedésig” ugyan még bő harminc évet várni kellett. Mielőtt ez megtörtént volna, szerkezeti téren egy kisebb változásnak is tanúi vagyunk. 1774-től kezdve, a német nyelv oktatása érdekében a felső syntaxis (vagy III. latin) és a humán (poetica és rhetorica) osztályok közé egy külön német osztályt hoztak létre. Ennek oktatói hosszú ideig, főként a felvidéki lutheránus iskolák volt végzettjei közül kerültek Szigetre. Később, 1810 és 1825 között, a külön tanár helyett csupán a tógátusok közül kijelölt elöljárók (praesesek) oktatták a német nyelvet.

21