Balogh Béla: A máramarosszigeti református líceum története - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 17. (Debrecen, 2013)
I. A KEZDETEKTŐL 1797-IG
dést is megkockáztatjuk, hogy az ismeretlenek többsége, az 1547-ben alapított nagybányai iskola diákja volt.18 A szigeti iskola 1640 és 1700 közötti időszakában továbbra is az egyházközség ellenőrzése és irányítása alatt maradt. A fenntartáshoz szükséges anyagiak biztosítása terén, a jelzett hat évtized alatt, előbb a fejedelmi Bethlen család, később Apafi Mihály erdélyi fejedelem is sok segítséget nyújtott. Bethlen István - az ország építő Bethlen Gábor testvére és rövid ideig fejedelmi utóda, 1620-tól Máramaros örökös főispánja, majd 1626-tól a kiterjedt huszti uradalom, s ezen belül a máramarosi sóaknák birtokosa - az öt koronaváros egyházait és iskoláit előbb alkalomszerűen támogatta, majd az 1640. március 12-én, a huszti várból kibocsátott adománylevelében a diákok részére rendszeresen fizetendő alumneumot rendelt. Ehhez a pénzt a sóaknák, míg az élelmezéshez szükséges gabonát az iskola tulajdonába került malmok biztosították. Az általa nyújtott támogatást leánya, Bethlen Druzsina és ennek férje, Rédei Ferenc fejedelem is megtartották. A XVII. század legjelentősebb adományát a szigeti iskola részére Apafi Mihály fejedelem nyújtotta: 1671-ben kiadott oklevelének tanúsága szerint a máramarosi református egyházak megsegítésével egy időben a szigeti iskola rektori fizetésére évi 300, a diákok részére pedig 200 só tömböt biztosított. „...Rectori Scholae Szigeth 300 lapides, studiosis eiusdem scholae 200 lapides salis quotannis obvenient.”19 Az iskola biztos jövedelmének köszönhetően bevezették a poetica és retorica oktatását, s ezzel egy időben humanisztikai fokozatúvá emelkedett. Ennek megfelelően a latin grammatika elsajátításán túlmenően, a poetica és retorica (költészet és szónoklat) elnevezésű osztályokban az ókori latin és görög szerzők műveit olvasták, fordították és magyarázták, majd a tanultak alapján a diákok is önálló latin versek írásában és a szónoklásban gyakorolták ismereteiket. A folyamat betetőzéseként a korabeli filozófia egyes alapelemeinek (főként logikának) és a protestáns teológia tanulmányozásának bevezetésével pedig az iskola pedagógiai szemináriummá lépett elő. Ettől kezdve a rektor, az iskola vezetése mellett már csupán a magasabb fokon álló új ismereteket oktatta. Közvetlen tanítványai, a tógátusok vagy „öreg deákok” többsége pedig, tanulmányaik folytatásával párhuzamosan, maguk is a kezdők és gimnazista, grammatikai fokozatú kisdiákok köz- és magánoktatóivá, a kor latin elnevezésével „praeceptori publici” (közoktatók) illetve „praeceptori privati” (magánoktató) teendőit is ellátta. A nagydiákok kisebb hányada, szigeti éveik után, korábbi anyaiskoláikba mentek vissza honi tanulmányaik befejezésére, esetleg egyenesen külföldi akadémiák hallgatói lettek. Többségük azonban, főként a XVII. század utolsó harmadától kezdődően Máramaros, Ugocsa, Bereg és részben Szatmár megyék, valamint Kővár-vidékének magyar falvaiban telepedtek le, és az itteni iskolák rektoraiként, utóbb lelkipásztoraiként lettek a tudás magvetői és az egyházközségek mindenesei. Az itthon maradtak 14
