Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
foglyainkra, akiket elsöpört a vörös tájfun egészen a Sárga-tenger partjáig. Azokra gondolunk, akik hosszú esztendők fogsága után, megrokkanva, félemberként, kiégett élettel tértek vissza hazánk földjére - az embertelenségek birodalmából. Rágondolunk az özvegyekre és árvákra, akik titkon még mindig reménykednek, hogy elveszett szerettük keze megkopogtatja egyszer a régi otthon fénytelen és örömtelen ablakait. Fájdalmas részvéttel gondolunk azokra a magyar férfiakra és asszonyokra, akiket otthonaikban terített le a keleti barbarizmus géppisztolya. Ráemlékezünk megbecstelenített anyáink és szüzeink jajszavára, - liliomtiprás nyomán a liliomok sírására. Meggyalázott - sokszor 80 éves nagyanyák és bimbódzó 10-12 éves leánykák tébolyult zokogására, szívettépő éjszakai panaszkodására. Azokra, akik tisztaságuk és tisztességük elrablása után, önkezükkel oltották ki életük szövétnekét. Azokra a férfiakra, apákra, testvérekre, sőt gyerekekre, akiket szitára szaggatott vagy véres cafattá taposott a mindent eltipró bolsevista bakancs. Hazánk földje végig tele van a háború itthoni áldozatainak sírjaival. Ezek a temetők megrendítő emlékjelek, intőjelek voltak már tíz évvel ezelőtt is, hogy milyen irtózatos árat kell fizetni a magyar népnek, ha egyszer beteszi a lábát a Kárpátok hegyén a szovjet bolsevizmus! A germán hatalom egy évezredig szívta a vérünket, - de nem tudta kiszívni! Az orosz bolsevizmus egy évtized alatt majd annyit rontott magyar hazánkon, mint amaz ezer esztendőn keresztül. Hálaadásunk magához öleli népünk egész életét. Megköszönjük Istennek, hogy hazánk földjéről a külső romok eltűntek. Köszönjük, hogy adott erőt, bátorságot, kedvet az elvégzendő munkához. Amikor imádságainkba foglaljuk hazánkat, akkor maradék-Magyarországról, földalatti Magyarországról, börtön Magyarországról és reménykedő Magyarországról emlékezünk és az Ige áldott intelmének engedelmeskedünk: „Áldjad én lelkem az Urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről”. (103. Zsoltár 2. verse) Örvendező lélekkel gondolunk arra, hogy a szovjet vasmarok szorításában is egészségügyünk fejlődik, gyáraink és iparunk külországokban is becsületet szerez a magyar névnek. Nemzetgazdaságunkat hiába akarja szovjetizálni a vörös nagyhatalom. A magyar paraszt földszeretete, hűsége és verítéke - Isten irgalmának napsugara alatt annyit terem, hogy kenyerünkből, borunkból, gyümölcsünkből terítik Moszkvában és Pekingben is az asztalt. Mindezekben hálás elismeréssel gondolunk a sok százezer dolgos kézre, az ipari munkásság egyre inkább magyarrá váló százezreire. Az agyonhajszolt, szorongatott, adóval, beszolgáltatással megnyomorított magyar 76
