Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
Elveszett - el egészen - a magyar református egyház szabadsága és függetlensége, vagy ahogy atyáink mondották: autonómiája. Most tudjuk csak, milyen ártatlan dolog volt a valamikori sokat emlegetett ius supremae inspectionis. Helyébe kaptuk az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely nem felügyel, hanem irányít, parancsol, rendelkezik. Beleavatkozik az igehirdetésünkbe, megállítja a gyülekezeteink ébredését és valami „új theologiai” látásra akarja rávenni református népünket. - Lelkipásztoraink, presbitériumaink, magasabb egyházi testületeink, Konventünk és Zsinatunk egészen és maradéktalanul ennek a moszkvai típusú hivatalnak a markában van! Nincs okunk sírni? Hát akkor figyeljenek csak tovább! Elvesztek iskoláink, alsó- és középiskoláink mind, az egyetlen debreceni gimnázium kivételével. S ezzel elveszett a gyermekek és az ifjúság hitrenevelésének lehetősége. Kaptunk helyettük „szabad vallásgyakorlatot” - Még mindig nem sírnak önök! Hát álljanak oda az ősi kollégiumok: Sárospatak meg Pápa. A Szeretetszövetség elherdált intézményei. A világba kiszórt diakonisszák és diakónusok. A legigazibb magyar történelmi osztály: a hontalanná, bujdosóvá, börtöntöltelékké, internáló-táborok lakóivá tett parasztságunk. A magyar középosztály! Hogy kaptunk helyettük sztahanovistákat, élmunkásokat és párttitkárokat? Még mindig nem sírnak önök? Hát tudják meg, hogy a Szentlélek megoltásának az évei ezek, amikben most él a mi magyar református egyházunk! A megrontott Ige, a meghamisított igehirdetés, a torz keresztyén élet idejében élünk - az önök tanításai nyomán. Odajutunk lassan, ahol Laodicea állott. A mi élő Urunk - jaj - ma elmondja felettünk: „így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból”. Igen Fő tiszteletű Atyák! - Krisztus kiköpi ezt a mai magyar református egyházat! Önök hát csak ünnepeljenek! Mi majd idelent a mélységben sírunk, könyörgünk, panaszkodunk, imádkozunk: Ne még óh Uram! Ne még! 1955. március * * * 52
