Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
amit írnod kellene. Ez az utóbbi a legnehezebb. Eltemetve, megnémítva, semmibe sem nézve, - élni és írni az íróasztalfiók számára. Ha még körülötted sok éhes száj is várja a falatot, ez a nehéz még nehezebb lesz. A legjobbak próbája lesz Jánoskám - ez a kínosan, keservesen nehéz, tudod?! Rím és trágya - írom a versedről. A „Szabad öröm” című versedről. Vagy írjam így: református papköltő a ponyván? Mert - óh hadd siratlak el téged is János ezekkel a betűkkel mert valami ilyesmit énekelsz ebben a versben. Rám, csengő-bongó rím, egyik a másik után, milyen szépen zengő rím! így csak az Istentől költővé csókolt lant tud dalolni. De mit daloltál János, te szerencsétlen papköltő? Önkritikát és nem bűnbánatot. Osztályharcot, de nem szeretetet. Émelyítő hízelgést, nem próféciát! Ócska napi politikai frázist és nem evangéliumot. Hazudtál, hazudtál János! Versben hazudtál és megpróbáltad eladni magadat. Rettenetes! - magyar költő és református pap önkiárusítása! Rím és trágya! Érted János? Rím és trágya! Mert így írtál, jól figyelj: „S most kertemet vígan kapálom, trágyázom, ásom, öntözöm, megtanultam s tudom: a munka nem szégyen, de szabad öröm!” Eddig szégyen volt, ugye a munka? Most azonban nem szégyen, de szabad öröm! Hát ezért, ezért írom versedről, kopogtatásodról ezt: rím és trágya. Akinek van füle a hallásra, hallja! És befejezésül még egy pár szót. Mit gondolsz most már mindent elértél? Azt hiszed újra beérkeztél? Neved ezután majd sűrűn kap helyet? Rímeidnek örülni fognak? Számolatlan kapod majd a bért? Nem János, nem! Lehet egy darabig majd használnak, - tudod, hogy gyűjtik az ócskavasat is - kiveszik a velődet, a szívedet, kifacsarják tehetségedet, aztán kacagva elhajítanak. Akkor majd gondolkodhatsz: nem lett volna jobb kettétörni lantodat, ajkadat a porba tapasztani, hallgatni és várni. Várni, várni János! Ez a mi mostani papi liturgiánk. Pártosságunk nagy ádventjében mi csak az egy ég felé mondhatjuk: „Vártam, vártam az Urat...”. Péntekhegy, 1956. márc. 17. * * * 377
