Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
szívének a sebei: Egyházáért és nemzetéért. Te nem láttad őt Bujban. Meszsze voltál nagyon - bár nem tudom, hogy érezted magad az ő szószékén, meg az ő otthonában? - Heródes is jól érezte magát, míg egyszer csak megzizzent körülötte a levegőég és ...zavarban volt. (Ha megnézed a görög Bibliádat, meglátod, hogy „nagy zavarban”, a megzavarodottság határán.) De hát az most nem is fontos még, hogy te hogy érezted magad az ő helyében. - Erről majd egykor bizonyosan számot fogsz adni! Most csak az a szörnyű tény, hogy Szabó Imrének megszakadt a szíve. És halottan hazaérkezett Budapestre. Már nem árthatott sem neked Sándor, sem azoknak, akik veled együtt, száműztétek őt. Azt tudom róla - sokat beszélgettünk erről - a számonkérést és az ítéletet ő az Úrra bízta. Megvallom neked Sándor, hogy én sokkal irgalmatlanabbnak látszottam. Ő csendesített. így: „majd azoktól fognak jóságot kapni, akiket bántottak, mert az ítélet az Úré!” Hallod ezt Sándor?! Szabó Imre így beszélt és így írt rólad és rólatok. Ti szeretitek a „dokumentet”. Nos, ennek a dokumentje, egy Krisztusnak igazán átadott szív forró vallomása, megtalálható a kezeim közt lévő leveleiben... Ezt jó tudnod és tudnotok. Most, amikor hazaérkezett Budapestre. Mert hát ugye Sándor elismered, hogy az volt az ő Istentől nyilván kijelölt otthona?! Nem kért semmit tőled. A halottak már kérni sem tudnak. Csendesen aludt a koporsóban. Neki igazán mindegy volt, hogy a Fasorból temetik el, vagy a főváros perifériájáról engedi eltemettetni az egyházkormányzati bölcsesség. A buji temetőben éppúgy csak aludnék ő, mint az óbudaiban. Egy harangszót! A temetés órájában egy harangszót mégis kértek a hátramaradottak. Igen a hátramaradottak. Ne érts félre Sándorom! Nemcsak az özvegyről van szó, aki osztályostársa volt a budapesti esperesség sok örömében és dekórumában éppúgy, mint a buji exilium sötét gondjai közt is. Nemcsak Piroskáról van szó, akinek még ő szelt volna kenyeret, hiszen tudod, hogy a fasori hívek ajnározták, miközben édesapja lassan elégett a nyírségi homokon. Nemcsak a többi gyermekéről, unokáiról, vérszerinti atyafiairól van szó! Egy harangszót!, a Fasori harangok szavát kérték a fasori hívek ezrei, a budapesti reformátusság; a gimnázium kövei; a nagyon elárvult magyar református lelkipásztorok a Duna és a Tisza mentén. Az a negyvenezernyi presbiter, akiket úgy tudott Krisztus felé vezényelni igehirdetésével. Az üldözöttek, a száműzöttek, a megbélyegzettek, az internáltak, a börtön-lakók... Mind-mind. Csak egy harangszót kértünk Sándor! Ezzel a harangszóval jelt adtunk volna egyfelől az angyaloknak,
