Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)

Előszó

Előszó

Az emlékirat, önéletírás, napló sajátos műfaj, valahol irodalom és történelem határán, de nagy a jelentősége az alig művelt vallásszociológia/szociográfiai szempontjából is. Felbecsülhetetlen érték a nemzet önismerete, önbecsülése végett, és ugyanez igaz egy kisebb közösségre, jelen esetben a református lelkésztársadalomra is. Személyes hangú életút-leírásokat kap kézhez most az olvasó, visszaemlékezéseket, melyekből megelevenedik egyházunk egykori képe is. Ez a gyűjtemény lelkészeink emlékezetét mutatja fel, őrzi meg az utókor számára, ezzel tisztelegünk emlékük előtt.

Református kánonaink az egyház hét hivatala közül az első helyre a prédikátorokat állították, akik „tanítói és vezetői a népnek”. Az egyháztörténészek ezt a felfogást Méliusz Juhász Pétertől eredeztetik, aki szerint „a lelkipásztorok csillagok, a világ világossága, a föld sava”, mert „nem a juhok a pásztort, hanem a pásztor tereli a juhokat”. A prédikátort azonban soha nem azonosították az egyházzal, mert tanítása szerint nem áll a gyülekezet felett, annak csak kiemelkedő tevékenységre hivatott tagja. A hitélet ápolása és az iskolaügy terén a vezetés az ő kezében van, személye tehát szorosan kötődik az eklézsiához, nála nélkül az csonka maradna. Ez a küldetéses hit érződik újra meg újra a most kiadásra került lelkészi önéletrajzokból is.

Az önéletírások tanulmányozása az általános vallástudomány eszközének is tekinthető. Az erdélyi emlékírók egyik kiadója, Kemény Katalin szerint az önéletírás, emlékirat szükségszerűen vallási műfaj, ugyanis „a megörökítés vágya lehet lelki szükség, amely...egyszerűen abból a törekvésből születik meg, hogy az író saját élményeit jobban és tovább tudja szemlélni, ha azokat megfogalmazott, végleges alakban rögzíti... Az önéletírás szellemi feltételei sorában a magábaszállásé az első hely...”.

A Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár I. 8. d) jelzetű állaga tartalmazza azt a lelkipásztori személyi adattárat, mely jelen kiadványunk alapját képezi. Soós Béla, a kiváló egyháztörténész professzor 1938-45 között egyúttal az egyházkerület levéltárnoki tisztét is betöltötte. 1941-ben kezdeményezte egy olyan adattár kialakítását, amely a tiszántúli egyházkerületben élt és élő valamennyi lelkész, lelkészjellegű egyén, lelkészi családtag lehetőség szerinti pontos adatait tartalmazza. A 6712/1941. számú püspöki körlevél (Révész Imre aláírásával) elrendelte az anyakönyvekben feljegyzett adatok ki5