Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)

Előszó

gyűjtését, s mivel ezek sokszor szűkszavúak, kérte, hogy az anyaggyűjtést végző lelkész, amennyiben ezt hajlama és kedve megengedi, részletes önéletírással gazdagítsa az adattárat. Az összegyűjtött anyagot az egyházkerület levéltárának kellett megküldeni. Kárpátalja déli részének 1938-as, majd Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után vagyunk, az egyházkerület gyülekezeteinek száma örvendetes módon jelentősen megszaporodott, Soós Béla munkájának java részét 1942-ben a beérkezett iratok rendezése, a záros határidőre be nem érkezettek újra és újra történő megkérése tette ki.

Ugyanebben az esztendőben a kezdeményezés országos akcióvá nőtte ki magát, nem minden előzmény nélkül. Már az 1930-as években Csikesz Sándor debreceni teológiai professzor kezdeményezésére, Szinnyei József munkáját például véve elindult egy egyházi onomasztikon kialakítása a magyar református egyház teljes területén. Mégis elsősorban Soós Bélának köszönhető az, hogy a Református Egyetemes Konvent elnökségi tanácsának 1943/10. számú határozata alapján valamennyi, az akkori Magyarország területén működő református gyülekezet számára kötelezővé tették egyházkerületeik püspökei az adatszolgáltatást. A Dunántúli, Dunamelléki, Tiszáninneni, Tiszántúli és Erdélyi Református Egyházkerületek espereseinek az összegyűjtött anyagot továbbra is Debrecenbe kellett továbbítaniuk. A visszacsatolt területeket is magába foglaló Magyarországi Református Egyházban történt adatgyűjtés során a Székelyföldtől az osztrák határvidékig, az Őrségig az éppen szolgálatban lévő lelkipásztorok, amellett, hogy megírták saját önéletrajzukat, kiírtak anyakönyvekből minden, korábban a gyülekezetben szolgált lelkipásztorra vonatkozó adatot. Nem csupán adatokat, tehát házastársak és gyermekek neveit, szolgálati helyeket, hanem az anyakönyvekben található bejegyzéseket is, úgy, ahogyan azt Soós Béla elképzelte.

Olyan forráscsoportról van szó, amelyet tudomásom szerint alig kutattak még: az anyakönyveket leggyakrabban családkutatók forgatják, mellettük nyelvészek régi betegségek neveit kutatva, vagy a történeti statisztika művelői, hogy táblázatokat rajzoljanak fel. Pedig anyakönyveinkben a bejegyzések között tömegével találhatunk könyörgéseket, esküformákat, elöljárói beszédeket, végrendeleteket, búcsúztató verseket, násznagyok énekeit, halotti textusokat, sírverseket, főúri fogadalmakat, feljegyzéseket házasodási szokásokról, templomtorony gombjába helyezett verseket, szövegeket, és leggyakrabban az eklézsiamegkövetéssel, a bűnbánattal kapcsolatos írásos emlékeket. Gyakran a születési-, esketési és halotti anyakönyvet vezető lelkész is emléket állított magának. Soós Béla kérése tehát nagy múltú hagyományt elevenített fel.

6