Szabadi István (szerk.): Itt viharzott át felettünk... I. Református lelkész-önéletrajzok Kárpátaljáról és Partiumból, 1942-ből - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 15. (Debrecen, 2008)
Arday Aladár, Nagyszalonta, Nagyszalontai em.................................................io Bácsy Gyula, Munkács, Beregi em
menteni. Az én első gondolatom az volt, rejtsük el a Bethesdában. Biberauer azt vetette ez ellen: „és ki lesz a felelős, ha kitudódik és a Bethesdában kő kövön nem marad?”: A másik gondolatom: lopjuk ki a városból. Ha kivül lesz Pesten, mentve van. Erre azt mondta Richárd: ezt tanácskozzuk meg Istennel. Ebéd után intett és azt mondta: cselekedj, ahogy a legjobbnak látod, de légy nagyon óvatos. A Hermina utón nem mehettem be Tiszáékhoz. Az nagyon feltűnt volna. Kifeszitettem a kerités deszkát és d.u. 1—2 óra közt a Balázs főispán kertjén keresztül a Roheimer villába lopóztam. Tisza ott lakott, tőlünk a harmadik házban. A kertben senki sem volt. Nem volt senki sem a ház körül, sem az előszobában. Amikor kopogtatás után a nagyszobába benyitottam, szemben találtam magam Tiszával. Bemutatkozásra nem volt szükség, mert régebben ismert. Azonnal a dologra tértem: Kegyelmes uram tudja-e, hogy merénylet készül ellene? „Tudom”, volt a rövid válasz. Mi szeretnénk kegyelmes uramat kilopni ebből a megbojdult városból, Tisza arcán alig észrevehető mosoly futott át és kérdéssel felelt: „Hisz-e nagytiszteletű ur a predestinációban?” Hiszek, válaszoltam s aztán kezdtem volna magyarázni: de kegyelmes uram a predestináczió nem azt jelenti, hogy ha veszedelem elöl menekülhetünk, ne meneküljünk, Tisza azonban azt mondta: „most ne bocsátkozzunk dogmatikai vitába. Soha semmi veszedelem elől nem futottam meg, nem futok meg most sem.” Kezet nyújtott, én éreztem, hogy elmehetek, tehát észrevétlenül, ahogy jöttem, ugyanott vissza is mentem. Délután öt óra tájban megszólalt a telefon, Tiszáékhoz orvost és diakonisszát kértek. Mi már sejtettük, hogy a tragédia megtörtént. Mélyen megindulva, hallgatva néztünk egymásra. Megtettük, amit tehettünk, Isten pedig megengedte, amit megengedni akart. 1920. szeptember 19-én a máramaros-ugocsai egyházmegyébe kebelezett Feketepataki ref. egyházközség bivott meg rendes lelkipásztorának. Az ugocsai esperes, miután a választást szabályszerűnek, a törvényekkel megegyezőnek találta, távirati utón felhivott az állás haladéktalan elfoglalására, tekintettel a zavaros viszonyokra, amelyek közt az állás rövid időre sem maradhat üres. 1920. szept. 30-án tehát dispenzáció utján, feleségemmel: Kolosvári Erzsébet volt diakonisszával házasságot kötöttem, a Szilágyitéri templomban esküdtem és azonnal nászutra keltünk Feketepatakra. Feketepatak az elszakitott csehszlovákiai területen volt. Előzőleg nem ismertem, még birét sem hallottam. Nem is tudtam, miképen gondoltak arra, hogy meghivjanak. Később hallottam meg, hogy Benkő Viktor, a volt sárosoroszii lelkész beszélt előttük rólam s a beszélgetés után, annak hatása alatt határozták el, hogy szerencsét próbálnak velem. Feketepatakon erősen rajtahagyta a kom27
