Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-02-01 / 139. szám
2021 FEBRUÁR | egység 13 zünk, hogy magyar kultúra, adott esetben magyar-zsidó kultúra. – Claude Lamzmann 9,5 órán tartó dokumentumfilmje, a Soah etalonnak számít az ilyen típusú visszaemlékezések készítésénél. Ti milyen módszerrel vágtatok neki ennek a vállalkozásnak? – Többféle megközelítés van. A Lanzmann-féle sorozat örök darabja a soá feldolgozásának, ő szituációkon, konfrontatív helyzeteken ke resztül hagyja lelepleződni a kü lönböző szereplőket. Irdatlanul erős anyag, alig kell hozzá narratíva. Egy másik módszerrel, amiben volt sze rencsém dolgozni a Spielberg ar chívumnál, nagyon pontos történelmi elemekhez kapcsolódó interjúsorozat készült, hogy a feldolgozásnak legyen egyfajta egzaktsága. Itt mi most azt próbálhatjuk meg, hogy ki-ki a maga történetét mondja el, a maga családtörténetén keresztül a személyes megélt pillanatokat, fájdalmakat. Az emberekre, a tekintetükre koncentrálhatunk. – Mi idéződik föl ebből a rengeteg interjúból benned elsőre, ami olyan erővel hatott rád, hogy teljesen megmozgatta a bensődet? – Egy nagyon banális példát mondanék, ami éppen a banalitásában vérfagyasztó. Egy drága szép néni meséli, hogy valami egészen váratlan módon a deportálás során a nagymamája megjelent egy lábossal, amiben lekvár volt, merthogy az segít majd túlélni. Éhesek lesztek, akkor kaptok lekvárt, amit én eltettem, mondja a nagymama, és miközben ez a néni meséli, nagyokat nyel, egyszer csak érzi a lekvár ízét, 70-80 évvel a történet után, a szájában ott van a nagymama lekvárjának az íze, amivel nem érkeztek meg. A lábos kiborult, a nagymama rögtön eltűnik, elterelik azonnal a gázkamra felé. De az otthon, az elveszett gyerekkor, a család, az egyszer csak itt megjelenik. Ezek az interjúk talán ezért fontosak, mert ha elmondom ezt a lekvártörténetet, valaki akár még meg is vonhatja a vállát, na, és lekvár... de így együtt az arccal, a szemmel ez a képsor 80 év múlva is el tud mondani megrendítő elemeket erről a megfogalmazhatatlan borzalomról, amit a holokauszt jelent. – Az elhallgatás kapcsán merül fel bennem, hogy hányszor fordul elő éppen emiatt az, hogy emberek, akik nem is tudnak a származásukról, kapcsolatba kerülnek az antiszemitizmussal, rasszizmussal, idegengyűlölettel. Egyszer csak rájuk is zuhanhat ez a tragédia, ez az identitás és egy többszörös traumát kell megéljenek aztán. – Ezek a traumák beleivódnak a családokba. Hiába nem akarnék mesélni a saját gyerekeimnek, unokáimnak a holokausztról, valamilyen módon, megint csak a szavakon túli világban, gesztusokban, tekintetekben, csendekben, elhallgatásokban nyomjuk bele a következő generációkba ezeket a történelmi fájdalmakat. Ezért nagyon nagy felelősség, hogy erről a lehető legőszintébben tudjunk beszélni, és ne találjunk ki hazug történelemképeket arról, amit megélt az európai szörnyűségek során az ember. – Az interjúkat nézve megdöbbentő volt, hogy mindezek mellett mennyire ott van ezekben az emberekben az életszeretet és az életöröm is. – Nem akarok általánosítani, de elképesztő, hogy az egész mögött van egy életszeretet. A fájdalmakkal való együttélés megtanulásában van egy mérhetetlen nagy emberség, a másik megismerésének, elfogadásának az a vágya, hogy tanuljunk meg együtt élni a fájdalmakkal, a temetetlen halottainkkal, igen, őrizzük meg, igen, tudjunk róla minél többet, de menjünk tovább az életben. Élni kell, a szó teljes értemében és valahogy helyet adni a másiknak a lelkünkben, megtalálni a másikban azt, ami szerethetővé vagy elfogadhatóvá teszi. Ez nekem nagy tanulság, az indulataimat is erősen befolyásolta, hogy ne ítélkezzek ilyen nagyon erősen. – Formálta ez a munka az identitásodat is? – Igen. Egyfelől többet ismertem meg a saját zsidó identitásomból, a családoméból mások családján keresztül. Másfelől óriási segítség, hogy jobban és árnyaltabban értsem ennek a világnak a történetét, amelyben élek, ami Trianon, ami Don-kanyar, ami ’56. A Don-kanyar fájdalmát én kevésbé fogom meg érteni, de ha ismerem, akkor sokkal többet fogok ismerni a szomszédomból meg akár abból is, akivel most éppen gyűlölködünk. A gyűlölködés semmire nem jó, csak további gyűlöletet generál. – Elmondtad, hogyan hatott rád ez az interjúsorozat, és azon gondolkodtam, hogy a végére ők min mehettek keresztül. Erről van visszajelzés, hogy hogyan hatottak a beszélgetések? – Egy csomó esetben a pótlékai is voltunk annak az embernek, akinek nem volt elmondható a történet, hogy legyen kinek elmondani, mielőtt végképp elmegy valaki ebből a világból. Ez nagy felelősség, és néha egészen megható, hogy egy rokona nevén szólít egy-egy néni és aztán zavartan nézzük egymást, mert ő rájött, hogy én mégsem X vagy Y vagyok. Őrületes pillanatok ezek. A visszajelzésben nagyon sokszor a megkönnyebbülést lehet érezni: nem mi könnyítettük ezt a pillanatot, hanem hogy el lehetett mondani. – A rítusa ennek? A rítus, hogy végre lehetőséget kaptak, hogy ez megtörténjen? – Igen. Szóvirágnak tűnik, de egy picit olyan, mintha egy pillanatnyi esély lenne a temetésre, a gyászra, ami kimaradt a pusztítás beteg, embertelen gépezetében. Az elmondás, az egy pici síremlék is, tudja, hogy a kamera, amibe ő belenéz, az rögzít valamit az ő életéből, az ő családjából. Ezek megrendítő dolgok, és hihetetlenül fontos, hogy tudja, hogy ezek az egy-másfél-kétórás beszélgetések egyszer csak majd ebben a múzeumban ott lesznek az ük-ükunokája számára is, vagy csak egy kutató megnézheti, hogy vele mi történt. Többek közt ezért olyan lenyűgöző ennek a Sorsok Házának a létrehozása. Egy kollektív emlékhelyként kell megélni, ami emlékezés, és ezen keresztül a továbbélés együtt, valahogy ezt képzelem, ez a remény.
