Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-02-01 / 139. szám
egység | 2021 FEBRUÁR 12 A pusztítás koreográfiája SZEMÉLYES VALLOMÁSOK A TÚLÉLÕKTÕL Surányi András filmrendező Kőszegi Edittel és Simó Sándorral együtt készítette el a budapesti gettóról, a budapesti zsidóságról szóló, Fényképek gyermekeimnek című filmet, amely szintén lát ható volt a 76 órás műsorfolyamban. Ugyancsak ő készíti azokat az interjúkat, személyes vallomásokat holokauszttúlélőkkel, amelyek majd láthatók lesznek a Sorsok Háza állandó kiállításán. egymás gyilkosaivá, milyen irracionális indulatok, gyűlöletek azok, amik elpusztítanak bennünket a világ különböző pontjain. – Több mint száz interjú készült. A traumán és a nyilvánvaló történelmi tényeken kívül, az egyedi, személyes sorsokban milyen közös pontokat véltél felfedezni? – Egészen megrázó felismerés, hogy kinek-kinek a sorsa a mikrotörténésekben mennyire különböző, meny nyire személyes, kinek mi az, amit egy kofferba be lehet csomagolni. És az egészben mégis együtt van egy szenvedéstörténet kánonja, egy közös trauma. Van egy koreográfiája a pusztításnak, a pusztulásnak. Rengeteg ember bizalmának köszönhetően hallottunk történeteket. A kameránk előtt nagyon-nagyon sok ember megnyílt, egyszer csak fölfakadnak ezek a fájdalmak. Talán ez az egyetlen igazi terápia is egyúttal. – Hol tartunk a holokauszt feldolgozásában, a feldolgozhatatlan feldolgozásában? – Azt gondolom, lehet, ez egy remény pusztán, hogy a mai magyar társadalom egyre intenzívebben szeretne érteni valamit a saját történetéből. Azokról a történelmi traumatizáló eseményekről, amelyeket megélt ez az ország, el kell kezdeni beszélni. Az egy komoly kérdés, hogy az önismeretünket mennyire manipulálják különböző szándékok. A torzítások, csúsztatások, az önképünk retusálásai, hogy finom legyek, ezek a következő generációkat is egy hamis önismerettel verik meg. Ettől nagyon nehéz valamit is felépíteni abból, amit úgy neve– Azt írtad ezeknek az interjúknak a kapcsán, hogy számodra az Add hírül fiaidnak című parancsolatot fogalmazzák meg. – Ez egy belső és természetes kényszer annak a felismerésnek a nyomán, hogy akik a leghitelesebben mondhatnák el, mi történt, ők pusztultak el a legmegrázóbb körülmények között. A túlélőknek, illetve másod-harmadgenerációnak a kötelessége, hogy elmondják a holokauszt-történetet. Egyfelől egyfajta bibliai parancsolatként esélyt teremtve ezzel arra, hogy legyenek emberhez méltóan eltemetve azok, akik valahol elszálltak a füstben az égbe, másfelől talán tanulságul is, hogy emberek hogy és mint válnak – Nem tudja az embert nem megérinteni az a hihetetlen életszeretet és az az erő, ami az interjúk többségéből átjön, független attól, hogy egy Brooklynban élő 96 éves ortodox asszonyt szólítunk meg, egy budapesti túlélőt vagy egy izraelit egy kibucban, ugyanazokat az értékeket érzi az ember és ugyanazt az erőt. – Ez az életszeretet tükröződik talán a kiállítás központi elemében is, ami egy életfa. – Van egy régi zsidó szimbólum, az élet fája, ami a zsidó misztikában is megjelenik. A fa, mint az élet hordozója, amely nemzedékről nemzedékre tovább nő, az ember szimbóluma. Magyarországon ez az életfa soha nem lett teljesen kivágva, tehát még azt a folytonosságot is át tudjuk adni, ami miatt ez a történet még érzékenyebb és még fájdalmasabb, mint bárhol másutt. Sokkal könnyebb úgy emlékezni valamire, hogy a túlélővel nem kell szembenézni vagy a túlélők leszármazottainak nem kell szembenézni a többségi társadalommal.
