Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-02-01 / 139. szám
2021 FEBRUÁR | egység 11 – A holokauszt történetét nem lehet úgy elbeszélni, hogy azokat a történelmi tényeket nem tárjuk a látogatók elé, amelyek arról szólnak, hogy Magyarországon csakúgy, mint sajnos Európa két világháború közötti történetében, az antiszemitizmus szerves része volt a politikának, Magyarország Németország oldalán indult neki a II. világháborúnak és a magyar közigazgatás aktívan részt vett a deportálások szervezésében. Ugyanakkor a történelmi kontextushoz az is hozzátartozik, hogy Magyarország 1944. március 19-ig a környező országokhoz képest sok tekintetben biztonságosabb volt a zsidó közösség nagy részének. Budapesten, ahol minden negyedik ember zsidó volt, a zsidóság nagy része túlélte a háborút. A kontextushoz mindez hozzátartozik, a történetet teljes egészében kell elmondani. – Mondhatjuk azt, hogy az emberi felelősségről van szó, ami független a hatalomtól? A kollektív felelősségről beszélünk? – Pont, hogy a személyes felelősségről. Amikor holokausztról a nyilvánosságban jelennek meg különböző dolgok, akkor azok mindig valahogy politikai kontextusba kerülnek. Nem az a kérdés, hogy melyik politikai rendszer okozta ezt és melyik politikai rendszer véd meg ettől, hanem az, hogy én, Köves Slomó, mit tudok tenni annak érdekében, hogy ilyesmi ne történhessen meg velem, én ilyet ne tegyek vagy én ne legyen ennek áldozata. Magyarországon a társadalomnak több mint egynegyede valamilyen holokauszttagadó nézetet vall, ami azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltunk. Lehet, hogy a személyes vonalra, a morális vonalra kell nagyobb hangsúlyt fektetni, a történelmi kontextustól nem elválasztva. – Beszéljünk a többi alapelvről is, amiket már említett, például a kommunikációról és a zsidó szempontról! – Egy holokausztmúzeumban nagyon sok mindent megtanulsz a nácikról, de a zsidókról, hogy kik ők, mit képviselnek, mik azok az értékek, amelyek a zsidó embereknek fontosak, milyen egy zsidó család és így tovább, erről nagyon keveset tud meg a látogató. Abból indulunk ki, hogy ezek magától értetődő dolgok, pedig ez egyáltalán nincs így. Nekünk az a kötelességünk, hogyha valaki ellátogat erre a helyre, akkor erről is többet tudjon meg, hiszen hogyan tudná értékelni az áldozatok veszteségét, ha nem tudja, hogy kik voltak az áldozatok. A másik pedig, hogy a zsidók passzivitása akarva-akaratlanul megjelenik, és helyet teremt az áldozathibáztatásnak. – Tehetetlen tömegként tekintünk rájuk? – Tehetetlen tömegként, akik nem értik, hogy mi történik velük, és mint bárányok mennek a vágóhídra. Ez nem írja le jól a valóságot, ugyanis a zsidóság nem volt tehetetlen tömeg. Mi a történet végét ismerjük, de ők nem tudták, hogy hova vezet ez a történet, és a maguk szintjén, azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésre álltak, nagyon sok esetben fölléptek a megmaradásuk érdekében. Például nem mindenki tudja, hogy a Mátyás téren, 1944. október 16-án után pár száz munkaszolgálatos fegyvert ragadott és megpróbált felkelést szervezni a németek ellen. De nemcsak a fizikai ellenállás fontos, hanem a szellemi, a spirituális ellenállás is. Azok a zsidó gyerekek, akiket Auschwitzba deportáltak (tudjuk, hogy volt körülbelül háromezer tizenéves gyerek, akik külön barakkban lettek elhelyezve), fontosnak tartották, hogy minden reggel imádkozzanak. Ez is az ellenállás egy formája. – Az eredeti koncepcióban nagy hangsúlyt fektettek a gyermekáldozatokra, ez változott azóta? – A gyerekekről és a fiatalokról kiemelten sok szó fog esni, de még fontosabb az, hogy ennek a központnak a célja az, hogy a jövő nemzedékét szólítsa meg. – Mi az, ami változott a kiállítás alakításában? Itt van például a barakk, illetve a munkatáborkérdés. Eredetileg úgy volt, hogy felépül egy másolat ezekből. – Ez nem fog megvalósulni a jelenlegi elképzelés szerint. Vannak holokausztmúzeumok, ahol beraknak egy barakkot, és azon keresztülmennek a látogatók. Én mindig úgy éreztem, hogy ez olyan méltatlan. Arra gondoltunk, hogy ezt finomabban is létre tudjuk hozni. Van az a híres légi felvétel a teljes, több száz barakkból álló birkenaui táborról. Azt szeretnénk bemutatni, hogy itt van egy hatalmas halálgyár, de benne az egyes ember, az mégis egy egyedüli ember volt, akinek megvolt a maga családja, a maga története, a maga szerelme, a maga félelme, a maga emlékei, a maga vágyai. Ezt a kettőt akarjuk összehozni. – A túlélők és az embermentők vallomásait megnézve, meghallgatva volte olyan dolog, ami új szempontot adott az egész projekthez?
