Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-07-01 / 144. szám
egység | 2021 JÚLIUS 28 ÉCESZGÉBER MIT JELENT A HIT? Kezdjük a „hit” szó jelentésével. Ehhez a saját élettapasztalatomat veszem elő. A „hit” szót vizsgálom, melyet pontosan olyan gyakorisággal hallottam annak angol formájában (faith), mint bármely más, szekuláris zsidó gyerek a hetvenes-nyolcvanas évek Torontójában. Az otthonunk egyáltalán nem volt vallásos, így sem a faith, sem az ugyanazt jelentő héber szó, az emuná nem hangzott el egyszer sem. A hit kifejezést az irodalomórán hallottam az iskolában, na meg a televízióban. Tulajdonképpen elsősorban decemberben jött elő gyakran ez a szó, amikor állandóan karácsonyi filmek mentek, ezért újra meg újra megütötte a fülemet ez a kifejezés. KIRKEGAARD ÉS ÁBRAHÁM Végeredményben ezek a karácsonyi filmek készítették elő a talajt a nagy találko záshoz a kedvenc filozófusommal má sod éves koromban a Torontói Egyetemen. Ő pedig nem más, mint a protestáns dán gondolkodó, Søren Kierkegaard. A kurzus (melyet természetesen egy zsidó professzor vezetett) Kirkegaard 1943-ban írt művével, a Félelem és reszketés sel foglal kozott. Ez volt az első alkalom, hogy komolyan és filozófiai igényességgel kellett megbirkóznom a „hit” jelentésével. A Félelem és reszketés Izsák feláldozásának nagyszerű magyarázata. Kirkegaard szerint ez a bibliai történet a hit tökéletes elbeszélése. Isten arra kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát a Mória-hegyen. E kérés groteszk volta abban nyilvánul meg, hogy rákényszeríti Ábrahámot, hogy félelemmel és reszketéssel eltelve feltegye magának a kérdést: elég erősen hisz-e Istenben ahhoz, hogy megtegye, amit megparancsolt a számára. Kirkegaard szerint Ábrahám bizalma saját józan eszében is megrendült: „Hangokat hallok? Talán csak egy jó pszichológusra lenne szükségem?” Ábrahám tudja, hogy nincs racionális oka arra, hogy higgyen Istenben. Vagy legalábbis abban az Istenben, aki ilyen vad követeléssel állhat elő. Emiatt Ábrahám arra kényszerült, hogy túllépjen és átugorjon a racionalitáson. Søren Kirkegaardnak köszönhetjük a „hit átugrása” kifejezést. Akkoriban Kirkegaard megközelítését mélyen és félelmetesen nagyszerűnek, ezzel együtt mélyen és félelmetesen őrültnek éreztem. Mint egy kafkai történetet. Úgy gondoltam, hogy jól passzol a (tévesen) Tertullianusnak, a neves ókori teológusnak tulajdonított, nevetséges mondáshoz: Credo quia absurdum est – hiszem, mert képtelenség. Ebben az évben történt azonban, hogy először beszédbe elegyedtem egy rabbival. Azt vettem észre, hogy egyetértek abban Kirkegaarddal, hogy a hit alternatívája, tehát a vallás racionális megközelítése sokkal rosszabb út. A vallásfilozófiai kurzus alatt megvizsgáltuk az Isten létezését bizonyító híres eszmefuttatásokat: az ontológiai istenérvet Anzelmtől, a kozmikus tervezés vitáját stb. E fejtegetések mind hidegen hagytak. Mintha Isten egy háromszög átfogója lenne, melyet meg kell mérni a két befogó segítségével. KELL-E BIZONYÍTANI ISTEN LÉTEZÉSÉT? Abban az évben egy rövid időre csatlakoztam egy visszatérő zsidók számára nyitott jeruzsálemi jesivához. Ott azt kérték, hogy vegyek részt egy előkészítő tanfolyamon, ahol bizonyítják Isten létezését és a Tóra igazságát. Így feleltem nekik: „Ha rám kényszerítik ezt a tanfolyamot, még azt a hitemet is elvesztem, ami van. És őszintén szólva, most sincs sok”. Elmagyaráztam nekik, hogy irritálnak ezek az Isten létezését alátámasztó, racionális bizonyítások, mert a filozófiai kurzusaim során áttanulmányoztuk e bizonyítások klasszikus cáfolatait is. Ezért a bizonyítékok nem győznek meg semmiről. Csak évekkel később értettem meg, hogy miért találtam ezeket a bizonyítékokat egyszerre súlytalannak és rendkívül irritálónak. Az bosszantott, hogy ösztönösen az istenfogalom elleni támadásnak éreztem az Isten létezésének bizonyítására tett kísérleteket. Még ha Isten nem is létezne – amitől Isten mentsen! –, egy ilyen, bizonyítékokkal alátámasztott Isten nem is lenne méltó arra, hogy foglalkozzunk vele. A Tóra fogalmait használva ez a kijelentés így hangzik: Isten létezésének bizonyítása már önmagában is bálványimádás. Egyszerűen azért bálványimádás, mert azáltal, hogy elkezdünk bizonyítékokat keresni, Istent a bizonyítékok alá rendeljük. Nagyobb isteni hatalmat és erőt tulajdonítunk a bizonyítékoknak, melyeknek Istennek meg kell felelnie ahhoz, hogy létezhessen. Mintha Istennek engedélyt kellene kérnie a Bizonyítéktól, hogy létezhessen. Ez bálványimádás. HIT AZ ÉRVEKKEL SZEMBEN És a hit? Hát nem a hit az effajta racionális bálványimádás szöges ellentéte? Ha fa, kő és arany helyett a Bizonyítékot és az Érvet használnánk nyersanyagként a bálvány megalkotásához, nem a hit lenne az, mely romba döntené? De mégis: mit ad a hit az érvekhez? Az érvek racionális lépcsőfokokat nyújtanak, melyeken fellépegetve az elme eljut Istenig. A hit irracionális ugródeszkát nyújt, ahonnan az elme elrugaszkodhat Istenhez. Mindkét esetben az elme valamilyen Istenen kívül álló dologra támaszkodva juthat el magához Istenhez. Ez bálványimádás. Ahogy Maimonidész elmagyarázza a Misne Torá ban, a bálványimá dás nem azt jelenti, hogy valamilyen értelmetlen dolgot istenítünk. A bálványimádás azt jelenti, hogy az igazi Istent szolgáljuk, ám valamilyen közvetítőn keresztül próbálunk közel kerülni hozzá. Ha valaki érvek vagy hit segítségével akar eljutni Istenhez, az már bálványimádás. Ahogy az érvek, úgy a hit is egy eszköz arra, hogy kapcsolatot alakítsunk ki Istennel. „Hogyan vehetném komolyan a Tórát?” – kérdezi a zsidó, aki nem veszi komolyan a Tórát. „Én nem ismerem Istent. Nem tudom, hogy léegység | 2021 JÚLIUS 28 ÉCESZGÉBER
