Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-06-01 / 107. szám
2018 JÚNIUS | egység 19 TUDOMÁNY | KILE Létezésünk célját nem szabad elfelejtenünk és azt sem, hogy létünk nem korlátlan. Ha nincs egy magasabb rendű létezés, ami az egésznek célt ad, akkor automatikusan jön a pánik, valamitől félni fogunk. Attól fogunk félni, hogy felismerjük a saját korlátainkat. Tulajdonképpen ez egy pótvallás – a rettegés vallása. – Miért állítja, hogy erre az emberi bizonytalanságra, ami szerintem természetes, megoldást ad az istenhit? – Addig, amíg az ember azt vallja, hogy van Isten, a korlátozott és felfogható létezés fölött van egy felfoghatatlan, addig automatikusan belátja a saját korlátait. És ezzel együtt, ez nem kelt benne félelmet, mert hiszi és tudja, hogy az egésznek van egy célja. Ha viszont céltalan, akkor az egész létezésünk csak az individuumnak a kiterjesztése és a „jóérzés-hormon” felszabadulásának elérése lesz. Viszont abban a percben, amikor felismerjük ennek a korlátait, mérhetetlenül megijedünk. Rájövünk, hogy a jólét ígérete nem örök, hogy a kielégülésnek egyszer fájdalmasan vége szakad, és előre félünk a pillanattól, amikor fel kell majd ismernünk saját korlátainkat. Szeretnénk jól élni. Sőt! Jelen kultúránkban a jólét szinte a legfontosabb ígéret, a legfontosabb kulturális toposz. Egy materialista létfelfogásban nincs több mint a matéria, tehát a dolognak nem lehet több célja a matéria gyarapodásánál, a fizikai jólétnél. Technológiai fejlődésünk is ezt a jólétet gyarapítja. Csakhogy miközben örülünk a technológiai fejlődésnek, félünk is tőle. Attól tartunk, hogy a jóllétünk érdekében tett lépések hosszú távon, éppen a jóllétünket veszik majd el. Olyan ez, mint egy modern gólem, amely alkotója ellen fordul. Ez az MI-vel kapcsolatos félelemnek a metafizikai része. Az az elem, amely számomra, rabbi számára talán a legérdekesebb és legtanulságosabb, talán éppen azért mert, megítélésem szerint, nem sok köze van a racionalitáshoz. Itt jutunk el az egész témának a mélységéhez: soha nem fog egy gép az ember szintjére emelkedni, és ezért emiatt nem is érdemes pánikolni. – Miért olyan biztos ebben? Meg lehet valahol húzni egy esszenciális határvonalat egy élőlény és egy gép között? – Meg. A határvonal a tudat. Tud a saját létezéséről. Egy példa: egy műveltségi vetélkedőben egy szoftver legyőzött nagyon okos embereket, mindenki arról áradozott, hogy ez milyen fantasztikus. Másnap azonban megjelent egy cikk, amelyben felvetették, hogy igen, nagyon okos ez a szoftver. Minden tud. Csak éppen azt nem tudja, hogy nyert. Itt a lényeg: a gépnek nincs tudata. A tudat az, amikor a begyűjtött információt nem csak felhasználjuk miért, de az alap a létezésre való vágy. Ez mozgat mindent a legkisebb szúnyogtól Albert Einsteinig. És a kreativitás is ebből fakad. A kis szúnyog is tudja, hogy ha közeledik az árnyék – amely a rá lecsapó kezet jelzi –, melyik irányba repüljön el, ha tovább szeretne élni. Ugyanígy Einstein, aki meg akar oldani egy problémát, a saját létezésében szeretne előrébb jutni. Egy számítógépben ez nincs meg. Ő benne is lepöröghet a túléléshez szükséges algoritmus, de ehhez nem fog társulni a félelem, az ijedtség vagy éppen a siker érzése. Éppen ezért nem tud újabb feladatot sem kitalálni, azt a feladatot tudja megoldani, amit megadunk neki. Az érzelmi intelligenciában egy szúnyog is fejlettebb a legfejlettebb MI-nél. – Vannak racionális félelmek is a robotizáció és a mesterséges intelligencia kapcsán? – Kétségkívül. Az például legitim felvetés, hogy a robotizáció és az MI megjelenésével munkahelyek milliói fognak majd megszűnni, emberek tömegei válnak majd munkanélküliekké, mert az élő munkát robotokkal fogják helyettesíteni. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy hasonló vészharangok szólaltak meg az ipari forradalom idején, a gépesítés elején. Aztán mégiscsak alakultak újfajta munkahelyek, újfajta feladatok. Összességében nem jártunk rosszul az ipari forradalommal, és úgy vélem, hogy az IT forradalommal sem fogunk rosszul járni. Sőt! Ha jobban belegondolunk, az MI hatékonyságának növekedésével egyre kevesebb monoton, kreativitásszegény feladatot kell hogy ellássunk. Mindannyiunk munkájában vannak olyan feladatok, amelyeket szeretünk és vannak olyanok, amelyek kevésbé vannak kedvünkre. Általában azokat a dolgokat szeretjük, amelyek feladatmegoldást, önálló gondolkodást, személyes azonosulást, más szóval kreativitást igényelnek. És pontosan ez az, amire egyre több időnk lesz. Ugyanis pont ez az az eleme az emberi létnek, amit soha nem és kiadjuk, hanem egy személyes vonatkozást rendelünk hozzá. Van az információ, vagyunk mi és a mi viszonyunk az információhoz. A Kabbalában ezt a szintet hívjuk a tudás harmadik szintjének, dá átnak. A harmadik szint attól tudás, hogy abból fakadnak az érzelmek. Hogy valamit tudunk, és ahhoz van egy személyes viszonyulásunk. Egy számítógép – ahogy egy ember is – tudhatja, hogy valaki kedves, de attól még nem táplál érzelmeket az irányába, mint egy ember. Neki van személyes viszonyulása az egészhez. A tudat alapja, hogy tudjuk, hogy létezünk és szeretnénk létezni. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy FOTÓK: BRAINBAR
