Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-01-01 / 102. szám
KILE | KITEKINTŐ egység | 2018 JANUÁR 20 KORMÁNYZÓI ÁLDÁS A JÖVŐHÖZ „Kölcsönös tiszteleten alapuló, békés együttélésben hiszek, és kivánom az én szatmári barátaimnak, hogy legyen sok szerencséjük a jövőben is. Azoktól pedig, akik a haszidokat befogadják szomszédaiknak, türelmet és békességet kérek ahhoz, hogy méltósággal tudják a különbségek elfogadását gyakorolni” – mondta lapunknak telefonon George Pataki volt New York-i kormányzó, aki hálával és köszönettel emlékezett vissza Jacob Freund rabbira: „Őszinte, nagy tudású, szorgalmas, intergráló sze mélyként tudnám jellemezni Jacob barátomat. ... Nagyon sokat segített a szenátusba kerülési versenyben nekem. Ezt én sosem fogom elfelejteni neki és híveinek.” Pataki politikai pályafutása elején ugyanabból a megyéből – Orange county – indult a képvselői választáson, amelyik megyében Kiryas Joel története is kezdődött. Pataki magyar származású törvényalkotóként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar felmenőkkel bíró ortodox közösségnek saját iskolarendszere épülhessen ki, mindehhez állami és kormánytámogatások igény bevételével. Továbbá a különböző földhivatali zónarendszerek meg határozásával Pataki abban is segédkezett, hogy a közösség saját erőből, felesleges bürokratikus akadályok nélkül juthasson lakhatást biztosító földterületekhez. Szerkesztőségünk azon felvetésére, hogy egykori meghatározó republikánus politikusként reálisnak tartja-e Donald Trump elnök és Orbán Viktor miniszterelnök 2018-as személyes találkozását, Pataki optimistán reagált: „Ha csak rajtam múlik, akkor ez a találkozó össze fog jönni. Amerikának van miben elismerni Magyarország partnersésgét. A NATO- elkötelezettséget, a közös bevándorlási irányvonalat érdemes lehet méltatni egy közös találkozó alkalmával”. mukra. Mi napi 24 órában állunk bármilyen elkötelezett, szokásainkat és törvényeinket tisztelő magyar ortodox zsidó rendelkezésére is” – igy az invitálás Freundtól. A magabiztos tervező – aki ezekben a napokban elsősorban napenergia-forgalmazókkal tárgyal, mert számításai szerint az új technikával évi mintegy egymillió dollárt spórolhatnak majd meg a falunak – különben úgy véli, ennek a vidéknek a magyarság-tudata egy generáció múlva már csak szórvány emlék lesz. „A gasztronómiai formájában igen, de a nyelvben már nem nagyon lesznek azonosságaink. Most még köny nyebb találni olyanokat, mint én, de 50 év múlva nem igen fog itt senki magyarul beszélni” – véli. AZ ENGEDÉLYEZETT HÍRFORRÁS Következő állomásom a helyi jiddis magazin szerkesztősége. A nemrégiben kinevezett vezető-szerkesztő Moishe Weiss munkahelye egy nagy lakóház pincéjében található – a szerkesztőség, a kiadóvállalat, egy ingatlanközvetítő cég és annak munkatársait, családtagjait is elszállásoló helyiség egy kommunára emlékeztet. Mivel egy nappal korábban jelent meg a hetilapjuk, a Der Blatt, most ráérősen diskurálhatunk. „Nagyon sűrű volt ez a hét. Fontos események jönnek a hétvégén, aztán meg a hanuka is itt van a sarkon...” – szabadkozik a magyar szülők Williamsburgben született gyermeke, aki harmincas éveinek elején járhat, és szerénységből nem kívánt fényképpel szerepelni e cikkben. Alapos, eszes és lojális ember benyomását kelti, ahogy mesél a tíz munkatársat foglalkoztató Der Blatt működéséről. Akkurátusan és büszkén mutatja be a legfrissebb számot. Van benne minden – helyi és nemzetközi politika, megemlékezések, heti szakaszok, és rengeteg hirdetés. „Mi heti 30 000 példányt jelentetünk meg. Vállalkozásunk nem csak ma, de a jövőben is folyamatos sikerre van ítélve. Itt ugyanis sábátkor gyakorlatilag mi vagyunk az egyetlen – főrabbink által engedélyezett – hírforrás. Arról nem is beszélve, hogy rádió és televízió hiányában, és a szabályozott, csak üzleti tevékenységei miatt engedélyezett internetező közösségeink közül a nyitottságra szinte csak mi vagyunk a helyi forrás” – mondja Weiss, aki az irányított véleményformálást pedzegető felvetésemre azt mondja, hogy a New York Times is kiszolgál bizonyos érdekeket, és számukra a közösségük normáinak megőrzése mindig is elsődleges feladat marad. Weiss – mint szabály szerint minden arra felhatalmazott szatmári – csak szűrőkön keresztül tud a világhálón keresgélni. Egy óvatlan pillanatban magam is a monitorjára pillantok: egy amerikai profi futballcsapat ablaka azért csak azt sejteti, hogy lehet itt sajátságosan értelemzni a korlátokat. Amikor bevallom Weissnek, hogy megláttam, amit talán nem lett volna illendő, csak egy gyors és őszinte mosollyal intézi el. Amikor tőle is azt kérdezem búcsúzóul, hogy vajon szerinte a szatmáriak közösségé ben milyen formában maradhat majd fenn a magyar örökség, Weiss ezt mondja: „Az a tény, hogy a mi vallásos csoportjaink a XIX. század vége felé Magyarországon váltak három elkülönülő résszé, mindig is meghatározó lesz. A neológok, az ortodoxok és a status quo ante felekezetei gyökeresen átformálták az addigi ultraortodox életét. Ha más nem is, ez a szeparációs történet mindenképpen olyan magyar hagyomány, amire örökké emlékezni fognak az emberek”.
