Egység, 2017 (27-28. évfolyam, 92-101. szám)
2017-05-01 / 95. szám
2017 ÁPRILIS-MÁJUS | egység 7 TÖRTÉNELEM | HOHMECOLÓ ajtó kinyitásával egyidőben körül is nézünk, ugyanis nem egyszer előfordult, hogy a környékbeliek halottat csempésztek a zsidók ajtaja elé széder estén, hogy aztán később „megtalálhassák”, és megindulhasson egy újabb vérvád. Az ókor és a középkor után az újkorban a vérvád elveszítette vallási indíttatását, és kizárólag az antiszemita ideológia táplálta azt. Összességében mintegy 150 dokumentált vérvádról van tudomásunk a közép- és az újkorban. NORWICHI WILLIAM ÉS LINCOLNI HUGH 1144-ben az angliai Norwich környékének erdejében holtan találtak egy kisfiút, Williamet. A gyermek felsőtestén mély késszúrás-nyomok voltak. Mivel az eset peszách környékén történt, azonnal a norwichi zsidó közösséget vádolták meg a fiú meggyilkolásával, így hamarosan mártírrá avatták az áldozatot. A monmouth-i Thomas, William szentté avatásának krónikása szerint a zsidók évente összeülnek nemzetközi tanácskozásra, melynek során eldöntik, hogy abban az évben melyik országban gyilkoljanak meg egy keresztény gyermeket válogatott kínzásokkal, többek közt keresztre feszítéssel, annak érdekében, hogy visszatérhessenek a Szentföldre. Leírása szerint abban az évben Angliára esett a választás, és Norwich zsidó közösségét bízták meg a feladattal. A közösség tagjai pedig elrabolták és keresztre feszítették Williamet. A legenda olyany nyira elterjedtté vált, hogy zarándoklatokat is szerveztek a norwichi templomba. A következő évtizedekben Anglia különböző pontjain került sor vérvádakra, melyek kivétel nélkül vérfürdőbe torkollottak, és zsidók tucatjai vesztették életüket minden egyes alkalommal. A pogromok természetesen a szabadrablásra is mindig jó alkalmat teremtettek. A nyolcéves Hugh 1255 júliusának végén tűnt el otthonából. Holttestére egy hónappal később találtak rá egy zsidó férfi, bizonyos Copin tulajdonában levő kútban. A férfi, annak fejében, hogy az ő életét megkímélik, azt vallotta, hogy lincolni zsidók feszítették keresztre a gyermeket. Számításai azonban nem váltak be, több mint egy tucat társával együtt Copint is kivégezték, a zsidókat pedig nem sokkal később, 1290-ben kiűzték Angliából, és csak a XVII. század második felében térhettek oda vissza. Franciaországban 1171-ben zajlott le az első vérvád, melynek kiváltó oka az volt, hogy Jicchák bár Elázár, blois-i zsidó lakost egy keresztény szolga azzal vádolta meg, hogy egy gyermeket dobott a kútba. Bár a gyermek holtteste soha nem ke rült elő, a közösséget egységesen megbüntették: Blois egész zsidó lakosságát máglyán égették el. A következő évszázadban folytatódtak a vérvádak, Németországban is több helyen találkozunk ilyenekkel. Ezekben a történetekben gyakran felbukkan a tetemre hívás mo tí vu ma: a gyermek holttestén levő sebekből buzogni kezd a vér, amint a zsidók megjelennek (pl. Weissenburg), vagy a gyermek elpirul és a kar ja felemelkedik (Pforzheim). A holt testek előkerülése és a zsidók vád alá helyezése után pedig azonnal vérengzések kezdődtek minden eset ben. TRENTI SIMON ÉS BIALYSTOKI GAVRIEL A kétéves Simon 1475-ös eltűnése után apja a helyi zsidó közösséget vádolta meg fia elrablásával és kivég zésével. A trenti zsidókat ezután összegyűjtötték, férfiakat és nőket egy aránt megkínoztak, amíg „bevallották” a gyilkosságot. 15 zsidó férfit égettek el ezután máglyán, és a környékbeli falvakban és városokban számos támadás érte ettől kezdve a zsidókat. A kis Simon he lyi szentté vált (bár hivatalosan so ha sem kanonizálták); „rituális meggyilkolását” sok ábrázoláson a Judensau (zsidódisznó) ábrázolástí pussal együtt láthatjuk. (Trenti Si mon történetét a 21. században is a vérvád terjesztésére használják: még honlapot is készítettek az emlékére). Több mint kétszáz évvel későbbről, 1690-ből való az orosz ortodox egy ház egyetlen gyermekszentjének, Gavrielnek az esete. A vád sze rint egy bialystoki zsidó ra bolta el őt az otthonából peszách ide jén, ami kor a gyermek szülei tá vol voltak, testét összeszurkálta, és ki lenc na pon át csorgatta az ereiből a vért, majd megszabadult a holttesttől. A XVII. századtól kezdve Kelet-Európában is egyre gyakoribbá váltak a vérvádak, és egyre inkább előtérbe került az a hiedelem, hogy a zsidók a macesz elkészítésénél hasz nálják fel a vért. A XIX. század fo lyamán a világban számos helyen ke rült sor vérvádakra, a hasonló vádaknak korábban is teret adó terüle teken kívül többek között Rodoszon, Damaszkuszban és Grú ziában is. XX. SZÁZAD A vérvádak korszaka a huszadik századra sem zárult le. 1903-ban Ki sinov ban, 1910-ben az iráni Siráz ban, Pietro Stefanoni: Trienti Simon Passaui zsidók, 16. századi festmény (részlet) Hartman Schnedel: Trenti Simon mártíruma FORRÁS: NÜRNBERGI KRÓNIKA
