Egység, 2005 (56-57. szám)
2005-08-01 / 57. szám
Egység esetek nagy részében nincsen elegendő jogi alapja (a zsidó jogban) annak, hogy kártérítésre lehessen kötelezni a titkoszszolgálat egyes ügynökeit. Ügynöklisták nyilvánosságra hozatala Tanulmányunk végén azt a kulcskérdést is meg kell fontolnunk, hogy szabad-e - a zsidó jog szemszögéből nézve - az átvilágítás, és az egyes ״ügynöklisták” névsorait a nyilvánosság elé tárni? A fent leírtak alapján hajiunk arra, hogy mivel azok az ügynökök, akik valamilyen kényszerből kifolyólag tették, amit tettek, nem ״neveztetnek gonosznak”, nem vonhatók felelősségre, illetve nem kell, hogy kártérítést fizessenek, így az is tilos, hogy a nevüket nyilvánosságra hozzuk. Hiszen ״fontos az emberek tisztelete”44, és tilos valakit feleslegesen szégyenbe hozni. Összefoglalás A tanulmányunkban felvetett kérdések nagyon különleges és egyben kényes problémával foglalkoznak. Az előző rendszer titkosszolgálati ügynökeinek kérdése, kiknek egy része valamilyen fajta kényszerből, más része pedig ideológiai meggyőződésből, vagy ellenszolgáltatást remélve tette amit tett. Miután idéztük a kérdéssel kapcsolatos klasszikus forrásokat, arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy annak ellenére, hogy nagy a rágalmazás és a besúgás bűne, mégis mindazok, akik kényszerből cselekedtek, nem vonhatók felelősségre vétkes tetteikért, és személyük nem hozható nyilvánosságra. A felelősségrevonás inkább a megbízót, a mindenkori államot és nem a végrehajtót kötelezi. Külön téma azoknak az eseteit megítélni, akik önszántukból cselekedtek, nyilván az ő esetük teljesen más elbírálást vonna magaután. Tanulmányunk nyilvánvalóan nem ad végleges választ az összes kérdésre. Ezzel együtt reméljük, hogy ezzel az írásunkkal sok válaszra váró, még nyitott kérdésre adtunk gondolatserkentőirány vonalat. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy mivei a titkosrendőrséggel való együttműködés nagyon sok esetben kényszer, stressz és fenyegetettség hatására történt, így az ilyen embereket - habár magukat feláldozva a végsőkig kellett volna védekezniük az ilyesfajta megbízások ellen - mégsem ítélhetjük el, és büntethetjük meg. Nem nevezhetjük őket ״gonosznak”, így hitelességéből sem veszít, hiszen kényszerből cselekedtek39. Más kérdés, - ahogy azt majd az alábbiakban vizsgáljuk - hogy esetleg kötelezhetők-e kártérítés fizetésére. Mindenki kényszerből működött közre? A fenti meghatározás azonban csak általánosítva, olyanokra vonatkozik, akik valóban kényszer hatására tették, amit tettek40. Azok az emberek azonban, akik túltettek megbízóik elvárásain, vagy akik önszántukból jelentkeztek az ilyen szolgálatokból származó juttatások reményében, azok teljesen más elbírálás alá kell, hogy essenek, és ezekben az esetekben minden egyes helyzetet külön kell vizsgálnunk4 , figyelembe véve az összes körülményt. Kell-e kártérítést fizetni? A hajdani titkosszolgálat ügynökeitől behajtandó kártérítés kapcsán még egy fontos tényt figyelembe kell vennünk. A volt ügynökök kártérítési kötelessége akkor merül fel, ha azok után is maradt még kártérítési követelés feléjük, hogy a mindenkori állam, már teljes kártérítéssei kárpótolta azokat, akik szabadságukát, emberi méltóságukat, vagyonukat vagy állásukat veszítették el abban az időben42. Ha maga az állam43 nem fizet teljes kártérítést, akkor korai még ezt az egyes ״megbízottaknak” megtenniük, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan az előző rendszert ilyen mód kiszolgálók is sok esetben etikátlanul és károsan viselkedtek. Éppen emiatt a kérdéses pont miatt ragaszkodtunk írásunkban a dőlgok elvi és nem gyakorlati elbírálása mellett. Ugyanis véleményünk szerint az A Talmud meghatározása szerint30, a ״Tóra minden parancsát köteles az embér megtartani, de ha az embert kényszerítik, és azt mondják: »Szegd meg, mert ha nem, meghalsz!״, akkor inkább szegje meg. Három kivétel van ezalól: a bálványimádás, a paráznaság és az emberölés. Ezekben az esetekben az embernek akár az életét kell áldoznia, csakhogy meg ne szegje azokat”. Ennek ellenére a törvény31 meghatározása szerint ״minden olyan parancs, amelynél az az előírás, hogy az ember inkább haljón meg, mintsem megszegje azokat, ha mégis megszegi, és nem a halált választja, ezzel az Örökkévaló nevét szégyeníti meg. Ennek ellenére, mivel kényszerből tette amit tett, nem lehet tettéért botütéssel és pláne nem halállal büntetni, még akkor sem, ha kényszerből embert ölt. Hiszen csakis az olyan embert lehét büntetni, aki saját akaratából, tanúk láttára és figyelmeztetésük ellenére követte el bűnét”. Tehát semmiféle büntetést nem lehet kiróni olyan emberre, aki bűnét kényszerből követte el, még akkor sem, ha életét kellett volna, hogy áldozza a vétek elkerülése érdekében. Még a besúgókról szóló fent idézett törvény is, amely kártérítésre kötelez, azzal egészül ki, hogy ha ״kényszerből cselekedett, fel van mentve32 a kártérítés alól”33. Mi számít kényszemek? Tehát annak ellenére, hogy az ember ״mindig felelős cselekedeteiért, legyen éber, vagy alvó”34, kényszer esetén nem lehet felelősségre vonni tetteiért. Ezzel együtt felmerül a kérdés, mi számít felelősségtől mentesítő kényszernek? Ebben a kérdésben első vizsgálatra két véleményt találunk: a Römá35 és a Stích36 véleménye. A körültekintőbb vizsgálata után37 azonban úgy tűnik, hogy mind a két álláspont egyet ért azzal, hogy anyagi kényszer esetén a besúgó nem számít gonosznak (és így például, ha úgy adódik, hagyatkozhatunk esküjére38 az általa hozott kár mennyiségét tekintve). 30 Szánhedrin 74a.; 31 Misné Törd, A Tóra alapjainak törvényei 5:4.;32 ״Csak a kártérítés alól mentesül, de ez még nem azt jelenti, hogy eleve megengedett neki, hogy besúgóként rágalmazzon a kényszer miatt”. (Sách, Chosen Mispát uo. 12.); 33 Annak ellenére, hogy a továbbiakban a Sulchán Áruch azt írja, hogy abban az esetben, amikor saját kezével szolgáltatta be felebarátjának a vagyonát, akkor a kényszer esetén is kötelezhető a kártérítésre, a mi esetünkben ez nem igazán releváns, ugyanis a titkosszolgálat ügynökei elsősorban besúgók és nem végrehajtók voltak.;34 Bává Kámá 26a.; 35 Sulchán Áruch uo. 2.; 36 Uo. 22.; 37 Sulchán Áruch uo. 8.; 38 Uo.; 39 Nagy kérdés az, hogy milyen összeg és milyen körülmények számíthatnak egyes esetekben kényszernek. Egy másik téma kapcsán a Talmudban az áll (Moéd Kátán 2a.), hogy a nyereség elvesztése semmiképp nem fogható fel bizonyos vallási kérdésekben veszteségnek.; 40 Izraelben megismerkedtünk egy öreg chásziddal, aki a sztálini Szovjetunió idején az NKVD titkosszolgálat nyomásának nem tudott ellenállni, és vállalta, hogy a lubavicsi chászidok tevékenységéről folyamatosan beszámol. Az ebből adódó erkölcsi és lelkiismereti problémát úgy oldotta fel, hogy azon nyomban tudtára adta a közösség tagjainak ügynöki mivoltát. Ezekután természetesen mindenki ügyelt messziről kerülni őt, és hamar ״munka" nélkül maradt.; 41 Az egyes helyzetek jogi elbírálásában pedig külön figyelmet kell fordítanunk arra a kérdésre, hogy azok a személyek, akik közösségi feladatokat láttak (és látnak) el, le kell-e mondaniuk posztjukról? Hiszen a különböző közösségi feladatokat ellátó személyek kapcsán a háláchá úgy határoz, hogy ha feladatukat nem kellően végzik el (akár önszántukon kívül), le kell mondaniuk posztjukról, egészen addig, amíg nem mutatják jelét annak, hogy változtatnak útjaikon (Misné Torá, A bérlés törvényei 10:7. Lásd még Sulchán Áruch, Chosen Mispát 306:8. és a Römá uo.). ״Eltávolítják posztjáról, egészen addig, amíg tanúbizonyságot nem tesz arról, hogy teljesen megtért, nehogy kísértésbe essen" (Rádbáz responzuma, VI. kötet 2078. fej.); 42 A kilencvenes évek elején a törvényhozás foglalkozott az ilyenfajta kárpótlás kérdésével, de teljes átfogó kártérítés gyakorlatra nem igazán került sor.;43 A helyzet összetettségét fokozza az a híres talmudi jogi megállapítás, miszerint ״Az állam törvénye, (vallásilag is kötelezői törvény!” (Gitin 10b.). Elképzelhető ugyanis, hogy abban a korszakban a titkosszolgálatok az állami ״törvényeknek megfelelően" működtek. Érdekes kérdés továbbá az, hogy a fent említett ״Az állam törvénye, törvény!", milyen módon kötelező érvényű abban az esetben, ha egyes alapvető emberi jogokkal ütközik flásd Áruch Hásulchán, Chosen Mispát uo. 7.).;44 Talmud, Bráchot 19a. 10
