Bíró Judit: Magántanárok a Pesti Tudományegyetemen 1848-1952 - Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 12. (Budapest, 1990)
III. Egy magyar értelmiségi szerep csődje: gondolatok a magántanári pozíció ígéretéről és kudarcáról
szervezetben. így ilyen viszony alapja csak a kölcsönös gyanú és a félelem lehet. De míg a rendszeresített tanárok önvédő ösztönei jól érvényesültek és a képesítési jog, valamint a magántanárok feletti ellenőrzés gyakorlásával egyfajta magántanári kontraszelekciót érhettek el, addig a magántanár-jelöltek és a már képesítettek közötti szolidaritás soha nem vált olyan erőssé, hogy az eredetileg nekik szánt szerep védelmében - testületi jogok híján - bármiféle pozitív ellenállást kifejthettek volna. így azután az egyetemen belüli, az Eötvös által áhított tanári versenyhelyzet ki sem alakult, azaz éppen a professzionális tanárok javára dőlt el: a státuszhierarchiába tagolódott nyilvános egyetemi tanárok számára a magántanárok többé nem az egzisztenciális veszélyforrás megtestesítői, hanem éppen az utánpótlásuk bázisa: a rekrutáció során a lehető legkisebb kockázattal válogathatták ki az egyetem belső normáinak megfelelő magántanárok közül az újonnan kinevezendő nyilvános tanárokat. A tanítási szabadság .pedig átfogalmazódott, új értelmet kapott. Ezentúl nem az egyetemen való szabad előadás joga, hanem a már rendszeresített, nyilvános tanárok szabad tantárgy- és tanítási módszerválasztási joga. A magántanárság tehát az egyetemi nyilvános rendes tanárság "előszobájává" válik. Míg korábban informális szerepek tetszetős megvalósítása, publikációk, nehezen definiálható tudományos értékek felmutatása kellett ahhoz, hogy valakit az egyetemi tanári fokozatra jelöljenek vagy valaki arra saját elhatározásából pályázhasson, most egy beszabályozott, ezért könnyebben teljesíthető, végigjárható utat jelölnek ki a leendő rendszeresített tanárok számára - s ez nem más, mint a magántanári képesítés. Ennek birtokában megsokszorozódik az esély. így azután senkit nem zavar, hogy ennek a magántanárságnak nincs már semmi köze eredeti feladatához: mivel éppen a struktúrába való betagolódás a végső célja, ezért nem is lehet a rosszul működő egyetemi szervezet megújítója, átváltoztatója. A tradicionális egyetemi struktúra védelmezői azoknak a magántanároknak, akik lemondtak arról, hogy az össztársadalmi szükségletek kihívásaira válaszolva egy flexibilis egyetemet alakít118