Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Somos Lajos: A túlterhelés elleni küzdelem didaktikai problémái

nyelvi, sem logikai nehézségeket nem tartalmaznak, ugyanakkor már lényegesen nehezebb egy leíró jellegű ismeretanyag, mert az természeténél fogva sok új ismeretelemet tartalmaz, sok részletadatat, amelyek csupán teljesebbé teszik a tárgyra vonatkozó ismereteket, de nem tartoznak szorosan az összképhez, amelyet ki akarunk alakítani. Minden tárgy, minden jelenség a külső és belső tulajdonságok rendkívüli sokaságával rendelkezik, s közöttük vannak fontosak és kevésbé fontosak, jellemzőek és kevésbé jellemzőek. Tőlünk függ, hogy a tárgy vagy jelenség tulajdonságai, alkotórészei közül csak a legfontosabbakat, a legjellemzőbbeket ismertessük meg, vagy teljességre törekedve s talán a tudományosság: igényével is élve, sokkal több adatot kívánunk, mint amennyire ténylegesen szükség volna. Ebben az esetben indokolatlanul kívánunk többet, indokolatlanul terheljük meg a tanulók emlékezetét, szükségtelenül vesszük igénybe idejük és energiájuk egy részét. Egy testnevelő, vagy biológus tanárnak pl. föltétlenül ismernie kell az emberi test felépítésének tényeit, csont-, izom- és idegrendszerét, de szükségtelen, hogy olyan mértékben sajátítsa el ezeket az ismereteket, mint az orvos. A pszichológusnak is ismernie kell az idegrendszert, mint a lelki jelenségek fiziológiai alapjait, de értelmetlen volna olyan mélységben és olyan részletességgel foglalkoznia vele, mint amennyire az idegorvosnak, vagy pl. agysebésznek van arra szüksége. Helytelen volna a tudományosság igényét az adatok és részletek felsorolásának teljességétől tenni függővé. Az oktatásban pedig éppenséggel nem az adatok, a részletek teljessége képezi a tudományosság kritériumát, hanem az ismeret helyessége és alkalmazhatósága. A túlkövetelésnek a nehézségek indokolatlan halmozásának egyik formája az, amikor egyes ismeretanyagokat aránytalanul sok új fogalommal, sok új szóval, tudományos kifejezéssel terhelünk. Különösen fennáll ez a veszély a földrajz tanításában, amikor idegen országok, távoli földrészek tanítására kerül a sor. A felszíni viszonyok és a település ismertetése során az idegen nevek tömegét lehetne felsorolni, ha azt akarnók, hogy csak viszonylag is teljes képet adjunk egy-egy tájegységről. Hegyek, folyók, völgyek, városok olyan nagy számban kínálkoznak megismertetésre, hogy a jó szaktanár állandó kísértésben van, ne adjon-e többet. Megvan ez a kísértés csaknem minden tárgynál, s tegyük hozzá, minden lelkiismeretes, a szakját nagyon szerető tanárnál. Kell is, hogy ez a szaktárgyi szeretet meglegyen bennünk, s törekednünk kell a mennél alaposabb, a mennél színvonalasabb tanításra, de szaktárgyi szeretetünk soha se legyen nagyobb, mint a gyermek, a jövő nemzedék szeretete. Az új fogalmak és nevek mértéktelen halmozására elgondolkodtató adatokat közöl Veres Judit a Magyar Pedagógia ezévi első számában [2]. Többek között megállapítja, hogy az általa meglátogatott 18 történelemórán összesen 418 alapvető fogalommal, illetve törvényszerűséggel foglalkoztak. Egy-egy órára átlagban 23 új fogalom, illetve törvényszerűség esett. Joggal veti fel a kérdést, hogy ilyen tempóban lehet-e kimerülés nélkül érdemi munkát végezni, azaz, hogy lehet-e egyáltalán ezen a módon érdemi munkát végezni az iskolában. Nem kétséges, hogy ez le-