Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Kovács Vendel: Az utasítás, közlés és beszélgetés dialektikus összefüggéseiről

közlésünk és beszélgetésünk a dolgokra, jelenségekre vonatkoznak, és utasításunk sem független sohasem a dolgoktól és jelenségektol. Ebben tehát megegyeznek az elemzés tárgyává tett módszeres eljárások. Ugyanakkor elég élesen különböznek is egymástól. Más a pedagógus és a tanuló hozzáállása és viszonyulása a közléshez, más a beszélgetéshez és ismét más az utasításhoz. A közlésben a nevelő az aktívabb. Ö beszél. A tanulók hallgatnak. Olyan nevelői közlés azonban, amely nem gondol a tanulók „aktív hallgatására" [8], célját téveszti. A tanuló hallgatás közben felfog, elképzel, folyamatot követ, helyesel, érdeklődik, stb. Kétségtelen viszont, hogy elsősorban együtt halad a nevelővel. Nem keresi az utat, hanem követi. Könnyen tájékozódik, mert megvilágított úton jár. Más után megy és legtöbbször különösebb nehézség nélkül célhoz is ér [9], A beszélgetésben sincs magára hagyva a tanuló. De itt már együttműködésről van szó. A megoldást a tanuló keresi. Ha segítséggel is, de maga következtet, maga keres hasonlóságot, maga vesz észre jellegzetességet. A nevelő inkább hallgat a beszélgetés közben, de nem tétlen most sem. Felvet, irányít, segít, figyel, ellenőriz stb. Az „összeműködés" fejlődő folyamatában a cselekvés mindinkább a tanulóra hárul. S ezt a szempontot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha ugyanis a kétoldalú tevékenység hosszabb időn át egyenlő arányú, a fejlődés igen lassú. De még tán ennél is károsabb az, hogy a tanulóban megerősödik a segítség állandó várása. Gyámoltalanná lesz a tanuló. Ilyen esetekben csak mondatok befejezésére, vagy mondattöredékek megfogalmazására vállalkozik. „Gyenge a kifejezőképességed, nem jó a beszédkészséged", — haljuk gyakran hospitálásainkon a tanár értékeléseiben. ,.Pedig elég sokat olvasol. . . Hogv-hogy nem tudod kifejezni magadat? Akkor nem beszél a tanuló, ha nincs mit mondania. S azért nincs mondanivalója, mert még nem. fogalmazták meg helyette. Az önálló megfogalmazásban az járatlan, aki nem gyakorolta magát az önálló gondolkodásban, s vele párhuzamosan a beszédben. S miért nem? Mert nem adtunk rá elég módot. Nem egyengettük eléggé az önálló problémamegoldás útját. Ebben az összefüggésben és értelemben nő meg az utasítás jelentősége az oktatás folyamatában. A beszélgetésben egyre inkább felszólításra korlátozódik a nevelő irányító és segítő szerepe. A kérdések nem annyira egy-egy probléma közös megoldásának elindítását jelentik később, hanem a probléma önálló megoldására való felszólítást, utasítást. Ha a beszélgetés, mint kétoldalú tevékenység, azonos minőségű marad a hasonló feldolgozást igénylő ismeretek nyújtásának láncolatában, és nem jut benne egyre nagyobb szerep az utasításnak, a gyerek nem fejlődik, hanem visszafejlődik az aktivitásban. A kisgyerek még toporzékol, ha kiveszik a kezéből a merő lapátkát [10], az iskolás könnyen tudomásul veheti, hogy elég is és jobb is, ha csendben szemlélődik az órán. A formális felszólítások hozzá szoktatták ahhoz, hogy az osztálymunkában való részvétel főleg a nevelői megfogalmazások reprodukálásában á 11.