Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

babérokat szerezni. Már Bessenyei ezzel fordul a budai egyetem tanaraihoz 1778-ban: „Budáról terjed a magyarok régi fegyvereknek dicsősége e világra, terjesszétek ugyanazon helyről lelkeinknek nagyságát is éppen annyira, hadd legyenek bölcsességgel is nagyok azok, kik győzelmeikkel felemelkedtek" [26], A magyar Európa jelentékeny nemzetének érzi magát s fájdalommal tapasztalja, hogy nem sok ügyet vetnek rá a többlek, nem ismerik, sőt megvetik. „Tekintsünk a mostani virágzó európai népekre. Honnét van — kérdi nem kis keserűséggel Batsányi —, hogy ezek, kik hajdan a magyar nemzetnek csak nevére is megreszkettek, utóbb ellenben vitézsége által, esküdt ellenségeik ellen óltalmaztattak. most mi bennünket ennyire hátrahagytak? Honnét van, hogy ezek egymás közt az elsőségért vetélkedvén, mireánk még csak ügyelni sem látszanak? hogy minket nevünkről is alig ismérnek? sőt már nem is magyaroknak, hanem többnyire csak ausztriaiaknak (Oesterreicher) neveznek?" [27], A feleletet szükségtelennek tartja az író: a szövegösszefüggésből úgyis világos, hogy kulturális elmaradottságunk miatt lettünk a modern Európában ilyen jelentéktelenekké. A „sógorok", az osztrákok pedig még csak tódítják rosszhírünket, élenjárnak a rágalmazásban. Elnyomattatásunk azt is eredményezi, hogy egyszerűen külön népként számon sem tartanak. Vígasztalhatja magát a magyar azzal, hogy Mátyás idejében ez nem így volt, de megújítani a régi dicsőséget ma már csak tudománynyal lehet. „Ennek előtte míg még más európai nemzetek homályban ültek, mindenek mi reánk függesztették szemeiket, mostan pedig, amidőn a tudatlanságnak fedele szemeikről leesett, nem is tartanak minket kegyes tekintetekre méltóknak lenni. . . Corvinus Mátyás idejében úgy jártak az idegenek nemzetünk dicsőségének szemlélésére, mint Zséba királyné ment hajdan Salamon bölcsességének hallására, most pedig senki sem kíván hozzánk jönni. . . sőt sokan azt sem tudják, vagyunk-é a földnek színén, avagy sem. . . Ugyan nem méltán kesereg-e bennünk szívünk, midőn a régi időkről emlékezünk. . . Nem ébred-e fel bennünk őseinknek virtusaira való vágyakozás? Nem kívánunk-e más nemzetekkel a tudományoknak néző piacán vetélkedni, mint vetélkedtünk régenten a Mársnak mezején. . . Ha csak egy csepp magyar vér folyt is ereinkben, áldozzuk azt régi dicsőségünknek visszanyerésére. . . öszvevetett vállakkal erőlködjünk boldogságunknak keresésében. . ." [28]. A másik hazában egész hasonló módon azt óhajtja Aranka György, hogy nemzetünk, mely eddig csak a vitézség pálmaága felett vetekedhetett más népekkel, hamarosan „a pallérozódás, esméret és értelem világába is vetélkedhessék" [29]. Báróczy is arra biztatja nemzetét, hogy kövesse a többieket „a dicsőségnek örökkétartó templomába": „mi viszen valamely nemzetet a halhatatlanságra, hacsak nem viselt dolgai, tudományokban való virágzása és nyelvének közönségessé tétele!" [30]. Az Európában lakó többi népek konkrét példája állandó biztatást jelent az elmaradott magyarság számára. Valaki csak szól ekkor művelődési állapotainkról és teendőinkről, el nem mulasztja európai példákat emlegetni. Gvadányi József a maga módján kommentálja a neve222-