Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

I. Tanulmányok a nevelés és oktatás kérdéseiről - Légrády Gyula: A fordítás elméletének és gyakorlatának néhány kérdése didaktikai szempontból

két nyelv formáinak fordítás közben való összehasonlítása teszi éppen tudatossá a két nyelv eltéréseit és hogy a megértés ellenőrzésének a legbiztosabb és a legegyszerűbb eszköze. II. A fordítás kérdéseivel elméleti síkon a fordítás elmélete foglalkozik, amely a nyelvtudománynak sajátos, speciális ága. Feladata, hogy megfigyelje az eredeti szöveg és a fordítás közötti kapcsolat törvényszerűségeit, a fordítás egyes esetei, adatai alapján általános következtetéseket vonjon le, amelyek segítik a fordítót a konkrét kérdések megoldásában. Az elmélet olyan tudományosan megalapozott objektív elveket állapít meg, amelyek elmarasztalják a szubjektív önkényt, az intuíciót, mint a fordítói szabadosság igazolását. A megállapított elvék segítséget jelentenek a fordító munkájában a nyelvre, az irodalomra és a világnézetre vonatkozó helyes felfogás alkalmazása terén. A vizsgálódás szempontjai sokfélék: lélektani, kultúrtörténeti, irodalom- és nyelvtörténeti stb. Módszerei közül a nyelvészeti munka emelkedik ki, mivel két nyelv kapcsolatának és azok stílusának kérdéseivel foglalkozik. Analizálja, értékeli a nyelvi eszközöket, amelyeket a fordító használ. Bár a legfontosabb problémák megoldásánál a nyelvészeti tanulmányozás a döntő, egyes tények magyarázatánál nem lehet mellőzni a fordítónak az ideológiai, esztétikai és irodalmi szemléletét sem, amelyekkel gyakran összefügg a fordítónak az eredeti szöveg tartalmához való viszonya, az a viszony, amely a fordításban gyakran torzítást, betoldást vagy kihagyást eredményez. Az eredeti szövegnek a fordításban tapasztalható ezen eltérő változásai egyrészt a hibás értelmezés, vagy a szándékos meghamisítás, másrészt a fordító írói, költői individuumának érvényesülési törekvései alapján kelnek életre. Az utóbbi felvetésre példaként hozhatjuk fel, hogy még a legkiválóbb műfordítóink is használták egyéni stílusuk formakészletét. Ez állapítható meg általában Tóth Árpád fordításaiban is, de Babits arisztokratikus viszonya az eredetihez, vagy Kosztolányinál az átköltés miatti formai lazítás is a fordítói individuum túltengésével magyarázható. Kosztolányi saját fordítói tevékenységéről így nyilatkozik: ,,Nekem a legfőbb ambicióm, hogy szép magyar verset adjak, amely az eredetit lehetőségig megközelíti." Másutt ezt írja: ,,A fordítás mindig ferdítés is." Olykor ez sikerült is neki, amit Illyés Gyula így fogalmaz meg: „Nem is verset fordított, hanem tiszteletre !mél+ó merészséggel új verset írt. Benyomást kapott egy versről, s ezt a benyomást foglalta versbe." Tóth Árpád véleménye szerint: „...minden nyelv más-más hangszer, az egyiken eljátszott darab alig ismételhető meg ugyanúgy a másikon." Később megváltoztatván előbbi véleményét, úgy látja, hogy a fordító egyenértékű képet adhat az eredetiről. Az említett két műfordító véleményének gyökere abban a polgári dekadens irodalmi szemléletben keresendő, amely kétségbe vonta, hogy szabad-e egyáltalán lírai verset fordítani. Kardos László ezzel kapcsolatban ezt mondja: „A műfordítás ilyen kétségbevonása mögött az a formalista felfogás húzódik meg, hogy a műalkotás lényege az alaki szférában rejlik, nem az eszmei-gondolati elemekben." 204