Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Chikán Zoltánné: Radnóti Miklós eclogáinak nyelvéről (Szempontok a főiskolai nyelvészeti gyakorlatokon folyó nyelvi elemzéshez)

A költő riasztó realitással festi elénk helyzetét: ,,Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat. . Mennyi vád ebben a sorban! A költő visszatér a kiinduló képhez: de most már nemcsak esteledik, már este van. Az állítmányok érzékeltetik az idő múlását: ,,Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor." Időközben feljött a hold, s megvilágítja a tájat. A holdfényben újra feszülnek a drótok, s fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve: az árny megszemélyesítése a lépdel gyakorító igével praedicativ szerkezetet alkotva, a keserű fogság reménvtelenül hosszú időtartamát fejezi ki. Az utolsó versszakban ismét hitveséhez fordul a költő: „Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik, s fénylik az arca." A suhognak hangutánzó szó az V. eclogában is előfordul (,,Ujra suhog ma a tél vad jóslata"). A suhog igéhez, akárcsak ott, itt is valami sejtelmes, félelmetes elem asszociálódik: erre utal a következő sor: horkan a felriadó, majd újra elalszik, s fénylik az arca. Az utolsó tagmondat állítmánya itt kifejezi, hogy az álom már újra békés, s nyilván a veszedelmektől megmenekült búvó otthoni tájon jár az álmodó. Csak a költő van még ébren, felesége képét idézi, s várja az álmot, az enyhetadót, ,.mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár." Csendes, elbeszélő, szinte azt mondhatnánk, beszélgető hangnem uralkodik ebben az eclogában. A bensőséges, meghitt hang a lecsitult, de annál erőteljesebb, annál örökéletűbb szeretet megkapó kifejezése. A hosszú, helyenként már szinte terjengősnek tűnő mondatok a meghatározhatatlan tartamú, gyötrelmesen egyhangú fogságot illusztrálják, szimbolizálják. A homály, a szürkeség, a rettegve búvó otthoni táj képe, s a szögesdróttal szegett vad drótkerítés adják meg az ecloga alaphangulatát: e szavak jelentésüknél és alakjuknál fogva is alkalmasak arra, hogy érzékeltessék a költő megtörtségét. A prózai realitással írt sorok többet érnek a legékesebb vádiratnál: kitűnik belőlük, menynyire embertelen volt az a világ. VIII. ECLOGA (1944) A költő látszólag visszatér az eredeti párbeszédes formához, mintegy keretbe foglalva ezzel az eclogákat. A Költő és a Próféta párbeszé-' dét halljuk. A két szereplő megjelenítése azonban csak látszólagos: a 40