Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság sorsa a Balaton vidékén 1671—1750.

őket a robot árenda, dézsma és hegyvám megadására. A tihanyiakat térdenállva eskette fel a császár hűségére [40]. Amint azonban a Dunántúl Bottyán János diadalmas hadjárata révén ismét a kurucok kezére került, Reyser tihanyi apát helyzete megint veszedelmessé kezdett válni. Bíróságot kért, hogy tisztázza magát a labanckodás vádja alól. Rákóczi Eszterházy Antal és Csáky István grófot küldte ki az ügy megvizsgálására. Mivel azonban az általuk hozott határozatot Eszterházy távolléte miatt nem lehetett végrehajtani, az apát Bottyán Jánost kérte meg kívánságai támogatására. Bottyán meg is hagyta a tihanyiaknak, hogy a tizedet adják meg az apátnak. A tihanyiak azonban nemcsak a tizedtől, hanem még az árendától is szabadulni igyekeztek. Az apát — írják Bercsényi Miklósnak — ,,nagy és szokatlan insolentiát követvén rajtunk, árendát és dézsmát kíván tőlünk, a melyet soha a memoria hominum (emberemlékezet óta — Sz. I.) nem adtunk" [41]. Bercsényi védelmébe fogadta a tihanyiakat és ismét bírói útra terelte ügyüket. Ekkor az apát egyik szerzetesét, Turnay Ágost magához a fejedelemhez menesztette, aki 1706 március 6-án Egerben adta át Rákóczinak az apát folyamodványát. Ebben Reyser felajánlotta, hogy a háborús időre elengedi a fegyverben szolgálók évi adóját s a házaik után teljesítendő munkát, viszont makacsul, körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy még azok a tihanyiak is adjanak földjeik és szőlejek után tizedet, akik hadi szolgálatot teljesítenek. Rákóczi a tizedet olyan tehernek tartotta, melyet a földesúr nem vehet meg, s azért úgy döntött, hogy „míg a háború tart, nem kényszerítheti a praesidiariusokat (végbeli katonákat — Sz. I.) minden adózásra, hanem csak ennek utána" [42]. De a katonáskodó tihanyiak annyiban túlmentek a vetési pátensen, hogy — míg az nem tartalmazott a jövőre való ígéretet — ők arról akarták magukat „bizonyossá tenni", hogy a szabadság nemcsak a hadakozás idejére szól, hanem azon túl is osztályrészük lesz hajduszabadság formájában. Mivel a fejedelem említett határozatában nem találtak elég biztosítékot arra vonatkozólag, hogy a földesúri szolgálatokat elhagyhatják, Forgách Simon grófhoz fordultak, aki 1706 április 27-én a következőkben vette védelmébe a tihanyiakat: „ . . . esvén értésemre a Tihanyon lakozó lovas és gyalog vitézlő rendnek privilégiumok ellen sokféle adóztatásokkal, jobbágyi robotoltatásokkal, vagyis munkatételekkel némelyek által való aggraváltatások (terheltetések — Sz. I.), mivel az nem kevésbé ellenkezik a felvett igaz magyar ügy ellen, a melybe tudni illik a vég helybeliek szabadsága is befoglaltatik, arra nézve manuteneáltatván (megtartatván — Sz. I.) azon említett Tihanyban lakozó lovas és gyalog vitézlő rendek közönségesen mindazon szabadságokban, valamelyekkel éltenek akkor, a midőn a török ellen végház volt Tihany vára . . ." [43]. A nyugalom azonban korántsem következett be, sőt még csak növekedtek az ellentétek az apát és a tihanyiak között. Az apát panaszkodott, hogy a tihanyiak vallási (!) és anyagi téren egyaránt sérelmeket követnek el vele szemben, embereit, sőt szerzeteseit is bántalmazzák, őt magát halálra keresik, borát, szénáját elhordják, kaszáló helyeit élik, s ha .314