Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Dr. Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A kémiai ismeretek terjesztése hazánkban

olvassuk: »tapasztalt dolog, hogy semmi-féle test meg-nem gyúl a

r kénkő nélkül«. Fábián [331 ennek megfelelően az ősze éghető anyagokat »Kénkövek és kénköves matériák« cím alá foglalta össze. Még 1841-ben is azt írja Ocskovszky [56]: »a kénkövecskék merő tűzadó testek«. A kén tűzadó képességének elmélete alapján magyarázza 1775-ben K. Gy. így a villámlást: »A' Mennydörgés, Villámlás származik a' földből fel-ménő kénköves, büdösköves párázatokból, a' mellvek a' levegőégben öszve-verődvén . . . meg-gyuladnak, 's öszve-szoríttatván a' fellegektől magoknak kimenetelt, tér-helyet keresnek, és mikor a' felhőket erőszakossan széllyel-ütik, mint a' puska por midőn a' puskából ki-mégyen nagyot pattan, úgy ezek-is zördülést tsinálnak.« [7]. Még Makó Pál is, aki a a villámhárítás elméletét 1781-ben részletesen és korszerűen tanította [141, az elektromos szikra kisülése közben »•nehéz kénkő szagot« vél érezni. Ügy hiszem, hogy egyes vidékeken még ma is szokásos mondás: »kénköves ménkő« ugyancsak az égés alkémista felfogásának késői, népszerű maradványa. 3. Becher (1635—1682) szerint a tűzadó anyag az olajos vagy KSÍros föld (terra pinguis). Ez az elmélet hozzánk valószínűleg a magyar származású Segner János fizikáján [11 keresztül jutott el. Ö is azt írja, hogy az égéshez olaj részecskék szükségesek. Sartori ezt az elméletet tükrözi akkor, amikor így ír: A kénkő . . . hamar gyulaaó kövér részetskékből . . . áll.« Ennek megfelelően magvarázza Sartori a csillaghullást is: »Az a' jelenség, mellyel az együgyüek le-hulló tsillagnak neveznek ... a' kövér és enyves gőzökből golyóbis formára egybe szerkesztetvén a' felső levegő égben hirtelen meg-gyulnak és a levegő-éggel egygyütt úgy mozdíttatnak, hogy néha egyenesen menni, néha a' földre esni láttassanak.« 4. A XVIII. század elejének kémiája Stahl elméletét fogadta el. »Stahl azt mondta . . . hogy minden gyúlható testben tűz elementum (phlogiston) vagyon, mellynek kibontakozása meleget és világosságot állít elő« — írja Kultsár 1818-ban [771. Amikor a magyarországi természettudományi ismeretterjesztő irodalom kibontakozott, a flogiszton-elmélet már alkonyát járta. Zay már megemlíti, hogy egyesek a flogiszton létét kétségbevonják. Ő maga azonban követi a flogiszton-tant, s ennek alapján mondja, hogy a flogiszton, vagy ahogy ő nevezi »a' tűz-kapó . . . Gálitz-savanyúsággal együvé kötve . . . kénkövet ád« [21]. A későbbi művekben a flogiszton-elméletnek nyomát alig találjuk, érdekes, hogy egészen elkésve, 1818-ban Tóth Pál ad ki egy könyvet (Bonnet könyvének fordítása, bőséges jegyzetekkel), amelyben több mindent a flogiszton-elmélet segítségével magyaráz. Szerinte például a fémek, a meszek (ma: oxidok) és flogiszton vegyületei [50]. 5. A hidrogén felfedezése után a hidrogént, az ún. égő levegőt azonosnak kezdték venni a flogisztonnal. Ilyenféleképpen nyilatkozik meg Pethe Ferencz is természethistóriájában. Szerinte a gyúlasztó (phlogiston) az oxigénnek, »savanyító«-nak ellenkezője. Ez többféle formában jelenik meg: fojtó, szenitő és vizitő. (A vizitő a hidrogén 523-