Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

I. Tanulmányok a nevelés és az oktatás kérdéseiről - Dr. Berencz János: A nevelés társadalmi funkciója Dickens regényeiben

a következő lélektani és pedagógiai szempontok figyelemreméltóak a regény későbbi folyamán (II—

III. kötetben): a) Copperfield Dávidnak némely, gyermekien naiv rokonszenve szétfoszlik tapasztalatainak hatására. A főhős tapasztalatokra, emberismeretre tesz szert. Kijózanodik, kiábrándul a méltatlan barátból, Steerforthból, aki elkényeztetett, imponálóan nagyvonalú és ugyanakkor jellembelileg gyenge. A III. kötetben bontakozik ki és mutatkozik meg Steerforth cinikussága, jellemgyengesége: elcsábítja, majd megszökteti Dávid gyermekkori játszótársát, Emmit. Amikor megunja, magára hagyja a lányt. Végül utóiéri őt is a »sors« büntetése: hajótörést szenved és hulláját éppen akkor halásszák ki a tengerből, amikor Dávid arra sétál. b) A kezdettől fogva ellenszenves mellékszereplőnek, Heep Uriásnak csalárdsága, aljassága is kibontakozik a II. kötetben. Ebben a szereplőben az író a romlott, hízelgő és alamuszian alázatoskodó törtetőt mutatja be és ítéli el. Dickensnek a nevelés szerepére vonatkozó felfogására azonban jellemző, hogy Heep Uriás gonoszságát nem valami öröklött jellembeli tulajdonságból származtatja, hanem félreérthetetlenül utal arra, hogy az uralkodó, megtörő és alázatosságot célzó nevelési rendszer formálta Őt olyanná, amilyen. Ritka őszinteséggel buggyan ki 'Heep Uriás szájából a vallomás (II. kötet, XXXIX. fejezet): "Az apámat, meg engem a szegények fiúiskolájában neveltek, s az anyám is valami nyilvános jótékonyságú intézetben nevelkedett. Mindhármunkat minél nagyobb 'alázatosságra neveltek, — emlékezetem szerint más egyébre nem is igen tanítottak bennünket reggeltől estig...« c) E regény sem kivétel abban, hogy az olvasót megnyugtató igazságszolgáltatással, a főhős boldogulásával végződik. A jók, a nemeslelkűek, Dávid és hozzátartozói boldogok lesznek; az ellenszenves, gonosz szereplők viszont elnyerik büntetésüket. Gyilkos szatírával mutatja be Dickens a gonoszok elrettentő sorsát: Creakle úr, a tanító, egy fogjházi bizottság tagjaként mutatja be Dávidnak »csodálatos« nevelési rendszerét. A börtönben találkozik az olvasó Heep Uriással és Littimerrel (Steerforth gőgös, nagyképű, embertelen inasával), ahol ezek folytatják vallásosképmutató és »alázatos« viselkedésüket. Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy e mű I. kötete kétségkívül Dickens leglíraibb, legszemélyesebb jellegű pedagógiai regénye. Líraiságának, önéletrajzi vonásainak megfelelően nagy szerepe van benne az érzelmi emlékezetnek, amely különösen közvetlenné teszi a gyermekkori jelenetek báját. Az érzelmi emlékezetnek a regény líraiságaból folyó jellegét sok irodalomtörténész a XX. században félremagyarázza. E vonásokról pi. indokolatlan modernizálással azt állítja Silvere MONOD (i. m. 341. 1.), hogy Dickens Marcel Proust előfutárja e tekintetben: a Cooperfield-ben is néhol (pl. a Peggotty-ház felidézése) olyanféle szerepet tölt be az emlékezet a tapasztalat színezésében, hogy a benyomások szinte az emlékezet által élnek. A hasonlat sántít, mert Dickens nem pszichologizáló író, mint pl. Proust. 47