Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)
II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Berzy András: A realista ábrázolás kérdései Belinszkij irodalmi kritikáiban
lombíráló művészetben, a leleplező kritikai realizmusban látja az orosz irodalom fejlődésének egyedül szükségszerű útját. Míg válságos korszakában egyedül fontosnak az esztétikai kritikát tartotta, addig a negyvenes évek elején már vele egyenrangúnak ismeri el a történeti, tartalmi szempontot hangsúlyozó bírálatot, amely az elemzés során a művészi valóságtükrözést kéri számon: milyen gazdasági, társadalmi valóság kifejezője, milyen konkrét társadalmi mozgalmak és folyamatok tükröződése, milyen társadalmi szükségletek kielégítése az irodalmi alkotás. Ettől kezdve kritikai módszerében az esztétikai elemzést egyre inkább alárendeli a történeti, tartalmi elemzésnek, mert a szigorúan csak esztétizáló kritika » . . . csak a költőröl és művéről hajlandó tudomást venni, nem törődik a hellyel és idővel, ahol és amikor írt a költő, se a körülményekkel, melyek előkészítették költői hivatására s befolyásolták költői tevékenységét« [1]. A történeti és esztétikai kritika egységét persze nem sikerült egyszerre megteremtenie. Csak 1844—45 táján sikerül egybeforrasztania a két módszert az irodalmi alkotások elemzésében. Ez az új kritikai módszer egyszerre ad már történeti és esztétikai elemzést, s megteremti azt a szorosabb egységet is, amely az irodalmi alkotás esztétikai szépségén keresztül bontja ki a művészi valóságtükrözés igazságát [2]. Mindezt elméletileg is megfogalmazva, azt vallja, hogy »a művészet minden termékét a korszakhoz, a jelen történeti pillanatához való viszonyában, a művész és a társadalom viszonyában kell vizsgálni. . . Másrészről nem szabad szem elől tévesztenünk a művészet tulajdonképpeni esztétikai követelményeit. Többet mondunk: a kritikusnak első dolga legyen a mű esztétikai értékének fokát megállapítani. Ha a mű nem bírja ki az esztétikai elemzést, akkor nem érdemes a történeti kritikára .... Ebből egyenesen következik, hogy nincs ok a kritikát különböző fajtákra felosztani, jobb, ha egy kritikát ismerünk el és rábízzuk, vegye gondjaiba mindazokat az elemeket és részleteket, amelyekből a művészetben kifejezett valóság összeáll. Történeti kritika esztétikai kritika nélkül, és megfordítva: esztétikai történeti nélkül — egyoldalú, ennélfogva hazug kritika volna«. [3]. A helyes kritikai módszernek ebben a megformálásában fejeződik ki a negyvenes évek közepén a materialista és dialektikus Belinszkij törekvése: a történeti és esztétikai elemzés ötvöződése, egységbe fogása, a tartalom és forma egységes kibontása. Ezt a kritikai módszert igyekszik érvényesíteni legjobb irodalmi tanulmányaiban, amelyeket Puskinról, Gogolról, Krilovról, Lermontovról írt. Ezek a tanulmányok a »naturális iskola«, a nagy orosz realista írók felé irányították a haladó erők figyelmét. Az ő példájukra hivatkozva szólítja fel az írókat, hogy témájukat a való életből vegyék, hogy éljék és érezzék át a valóság problémáit, s a nép életét minden szépítés és eszményítés nélkül, az ellentétes oldalak feltárásával, a teljes igazság megmutatásával ábrázolják, hogy alkotásuk a társadalom hű tükre legyen: »Merítsük képeink tárgyát a környező valóságból, ne cifrázzuk fel, ne alakítsuk át, rajzoljuk meg olyannak, amilyen a valóságban, nézzük az eleven jelen szemével, nem pedig a hajdanában igaz morál kormozott szemüvegén át. ..« [4]. 270-