Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: »A nemzet csinosodása«

ban nagy és hazáját melegen szerető hazafi« szájára ad: »a mi klímánk, úgymond, ellenséges a tudományoknak ...« Kármán nem követi sok elődje példáját és nem panaszolja el Bod Péterként a »veszedelmes idő«-t, a magyar balsorsot, » . . . az égnek szüntelenül rajtunk dörgő villámit«. Tudja, hogy ez hiábavaló önigazolási kísérlet, és csak arra jó, hogy elmaradottságunk valódi és még a jelenben is ható okait eltakarja, és megnehezítse azok elhárítását. A mi klímánk kifejezése nem az ország földrajzi fekvésére, sem hazánk dögletes miazmákat terjesztő atmoszférájára vonatkozik, de az okokat mégis »csakugyan a hely környülállásiban lehet feltalálni«. A hely környülállási pedig a »mezei élet«, az elmaradott, külterjes mezőgazdaság, az elavult feudális társadalmi rend és az ország gyarmati helyzete [53]. Mindezek akadályozzák a polgári fejlődést, általános szegénységet és elmaradottságot teremtenek, ez pedig akadályozza a kulturális fejlődést, a kultúrát jelentő városi élet kibontakozását. Még azok is hamar eldurvulnak ebben a környezetben, akik külföldi főiskolákon szerezték műveltségüket. Kármán kifejti, hogy a kultúrához megfelelő társadalmi feltételek, társadalmi környezet kell. »Ellankad a legtörekedőbb és munkát kedvelő érdem is, ha azt örökké porba tapossák. . . . Nagy, de igen ritka az a tudós, amely mint a filemile magános völgybe rejtezzen, és a hallgatók elől elfusson, hogy torka vérzéséig énekeljen.« Márpedig »a mi telekjeinken vegetáló címmel és cím nélkül való földmívelők nem érzik becsét az ily érdemnek«. — Részletesen fejtegeti Kármán, miért olyan nagy akadály ez a mezei élet a tudományok terjesztésében. A lélek szükségeit háttérbe szorítja a földhözragadt szegénység, a magános élet és a világtól való elzárkózottság elzár a gondolkozástól is. Tudatlanság és vakság, valóságos egyiptomi setétség borítja az ilyen rablelkeket. De talán a fő baj mégis az, hogy a falusi élet »melengeti a magunk szeretetét, és elkényeztet bennünket«. A telekjeinken vegetáló nemes urak műveletlenségükben is elbizakodottak, iskoláinkból semmi hasznavehető tudást nem hoznak magukkal. Pedig a magahittség és »a féltudósság veszedelmesebb a csupa tiszta ostobaságnál«. Az olyan embert, aki ostobaságában is bölcsnek képzeli magát, mert otthonában senki sem mer ellentmondani neki, és mert »egynéhány béreseket és gyáva szántó-vetőket el tud igazgatni«, nem lehet kultúrára nevelni, mert nincs meg benne az igaz bölcsességnek »szomjú kívánása«. A mezei élettel együttjáró »animális élet« »elállja a tudományok sugárinak behatását«. De »a szépnek érzése« is idegen az ilyen eldurvult lelkektől és »vad bacchanáliák és thráciai dühösködések csak elég hathatósak«, hogy apáthiájukból felverjék. »A szép tudományok elfutnak az ily vidékekről, ahol az erdők á hegyek hiába kékellenek, a csergetegek hiába hívogatnak az édes ábrándozásra... és ahol az egész szép természet hiába kiált a tompa, érzéketlen szíveknek.« így számlálja elő Kármán a nemzeti kultúra akadályait. Azt is látja azonban, hogy közállapotaink és a tudományok terjedése között kölcsönhatás áll fenn: »Hozzáadom még azt is, hogy nem annyira okok ezek, amiért nem gyarapodhatnak tudományink, hanem inkább mivel tudományink nem gyarapodnak, azért vannak ezek az akadályok . . . 224-