Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedy Lajos: Bessenyei elődei és kortársai. (Adalék a magyar felvilágosodás történetéhez)

hercegprímást dicsőítő versére [42]. Inkább azokat sorakoztatjuk fel itt, akik az anyanyelv elhanyagolását kulturális elmaradottságunkkal hozzák kapcsolatba, hol ezt, hol azt tevén meg oknak s a másikat okozatnak. „Olvassuk a magyar nyelvnek hajdani üdőkben való nagy hírét, nevét, virágzó böcsületét, most ellenbe annyira való elhagyattatását tapasztaljuk, hogy tulajdon fiai elhagyván született magyar nyelveket, a külső nyelveken kapkodnak, mervén állítani, hogy a magyar nyelv sovány, magtalan és a jeles tudományok megtanulására elégtelen . . ." Sartori Bernárd tisztelendő atya sóhajtása és korholó szavai ezek könyve elején, melyben is 1772-ben a filozófiát akarta megszólaltatni, nem nagy sikerrel, magyar nyelven [43]. Báróczi Sándor két évvel később a dolog másik oldalát veti fel: igen is szűk a magyar nyelv, mert nem műveltük eddig. „Ugyanis a nemes magyar nemzet elejétől fogva diadalmas fegyverének inkább, mint nyelvének pallérozásában s ékesítésében tartotta dicsőségét. . ." Ha írtak is a magyarok könyveket, „. . . azokat is deákul többnyire, mint magyarul adták ki, és mindenféle tudományokat megelégedtenek ezen vagy más idegen nyelven tanulni, a tulajdon magukénak megvetésével. . . Innen vagyon a magyar nyelvnek ily szűk volta, hogy más nyelveknek segedelme nélkül csak közönséges beszédünket is alig tudjuk folytatni s akaratunkat egymás között magyarázni . . ." [44], Hogy a sok kínálkozó példa közül már csak egyet említsünk még, Szlávy Pál Vives-fordításának [45] „A kegyes olvasóhoz" intézett előszavában is megállapítja, hogy bár a tudomány nem ismeretlen hazánkban, ,,. . . mégis oly kevés magyarul írott munkák jöttek világosságra, hogy e részben a többi nemzetektül messze hátra maradtunk". A magyar nyelv szegénysége nem lehet ennek az oka, ő különben sem látja „oly nagy szűkölködését a magyar beszédnek". „Meg kell azért vallanunk, nem más az oka annak, hogy nincsenek mindenféle tudományokrul írott magyar könyveink, hanem hogy alávalónak és alkalmatlannak tartottuk nyelvünket." Pedig a magyar nyelv sem alkalmatlanabb, mint bármelyik nyelv volt, „midőn azokkal e végre élni kezdettek". A példákat még szaporítani lehetne, de azt hiszem ennyi is elég annak igazolására, hogy Bessenyei röpiratai szorosan kapcsolódnak az előtte s tőle függetlenül kifejtett gondolatsorokhoz, sőt egy kétszázötven éves problematikához, ö is felsorakozik kulturális elmaradottságunk okainak kutatói és a magyar nyelv buzgó apostolai közé. Ugyanakkor éppen a felsorakoztatott példák mutatják, mennyjre és miben magasodik ő ki minden kortársa fölé. Mielőtt azonban ezt az összevetést elvégeznénk, még egy igen fontos szálat kell fölfednünk a magyar kulturális élet szövedékén. Ez pedig Bessenyei egyik alapgondolata, fő célkitűzése, mellyel a magyar elmaradottságot szerette volna felszámolni: a tudományoknak magyar nyelven való terjesztése. Ide tartoznak mindazok a törekvések, melyek a puritánok és a pietisták nyomdokain a latin nyelven folyó iskolai oktatást támadják és legalább az alsó fokon, a népoktatásban szeretnének helyet biztosítani az anyanyelvnek. A számkivetésben bujdokló Mikes Kelementől [46] elkezdve joggal vetik fel, hogy a gyermekek anyanyelvükön ?okkal sikeresebben sajátítanák el a szükséges ismereteket, mint az idegen latinon. 7 97