Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedy Lajos: Bessenyei elődei és kortársai. (Adalék a magyar felvilágosodás történetéhez)

folyó beszéddel való élé-adására alkalmatos ne lehetne? Nem! A magya­rok akármely tudománynak megtanulására szint oly alkalmatosak, mint Európának akármely nemzete ... A magyar nyelv is korántsem olyan szegény, milyennek sokaktól gondoltatik; legalább elég gazdaggá tétet­tethetnék. ha annak formálására s bővítésére nagyobb szorgalmatosságot fordítanánk, mint sem eddig fordíttatott. Azok a nyelvek, amelyek most a leggaz dagabbaknak tartattatnak, nem oly igen régen szint oly szegé­nyek vóltanak (ha nem szegényebbek), mint a mienk most... És miért ne lehetne a mi nyelvünket szint olyan tökéletességre vinni, ha annak bővítésére s pallérozására ilyen formán igyekeznénk?" A legfőbb aka­dályt abban látja Tordai, hogy nálunk a műveltségnek és a tanulni vá­gyásnak az ösztöne nem él, „következésképpen semmire nagyobb fös­vénységnek indulatjával pénzünket ki nem adjuk, mint ez vagy amaz könyvek megvételére. Erre nézve a mi tudósaink alig mernek könyvek írásával próbát tenni; és így népünknek nagyobb része maga természeti durvaságában s a magyar nyelv is a maga szegény állapotjában meg­marad." — Olvasta Bessenyei György valaha is Tordai Sámuel fordí­tását, illetve annak előszavát? Nincs rá adatunk. De miért ne érlelhetett volna a magyar társadalom klímája Erdélyben és Bécsben hasonló gon­dolatokat egy olyan témáról, melyet a nemzeti közvélemény már két­százötven éve vitat, melyről az írástudók, papok, literatorok maguk között feltehetően sokat beszélgettek, elbúsulva a sokszor keserű ma­gyar sorson? Tordainál (és másoknál is) sok minden megvan már, amit Bessenyei kultúrpolitikai röpirataiban 1778 és 1781 között rendszerez, szárnyakat kölcsönözve a gondolatsornak a felvilágosodás hitvallásától. Az 1770-es évek elején valóban fellendülés tapasztalható a magyar tudományban és irodalomban, vagy mint akkor együtt nevezték, a magyar literatúrában. A nevezetesebb munkák, többnyire fordítások, szerzői mind hivatva érzik magukat arra, hogy feleletet keressenek, magyarázatot találjanak, miért indult oly nehezen a literatura, „a gusz­tus", a „jó íz-érzés", vagyis a jó ízlés, szóval a kultúra ügye a magyarok között. Az erdélyi főúr, Teleki Ádám lefordítja Corneille híres tragé­diáját, a Cid-et [37] 1773-ban. Előszavában kénytelen a drámairodalom­nak és a magyar színjátszásnak szinte teljes hiányát megállapítani. Pedig, fordul olvasójához, „nem lehetsz . . . nemzetednek oly kegyetlen és igazságtalan ítélője, hogy ezt akár az elmének tehetségeire, akár a testnek munkáira nézve más nemzeteknél alábbvalónák ítélhesd. Az magyar nyelvnek szükségét s az erős indulatok nyomos kifejezésére való elégtelenségét sem hántorgathatod, mert félő, hogy azzal magadat elárulod, hogy még született nyelvedet sem tudod." Mi hát elmaradott­ságunk oka? Tovább kutatva, az erős magyar érzésű erdélyi mágnás mái' nem hajlandó elfogadni a régi, de még sokáig hajtogatott és viszonylag kényelmes magyarázatot, !hogy „az időknek mostóhasága" és a „sok viszontagságok" mindennek az okai. Máshol kell keresni az okokat, hiszen lám „ma is sok magyarok német vagy francia comoediásokat sok költséggel tarthatnak, magok nemzetekből valókat miért nem formál­hatnak?" Fájdalom, vádolja meg elsősorban a tehetősebb nemeseket 9.5

Next

/
Oldalképek
Tartalom