Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

II. A pedagógia elmélete és gyakorlata - Dr. Berencz János: Művelődés és nevelés problémái Flaubert: „Bouvard és Pécuchet" c. regényében

kacssággal, hanem a régebbi helyett valami más, új elvet, dogmát vesznek elő, ha látják a sikertelenséget. Különösen jól látszik a dogmák cserélgetése, válogatása pl. a helyes büntetés kérdésében. Ez az a pont, ahol talán a legnyilvánvalóbban megmutatkozik a két kispolgárnak, bürokratának egész metafizikus és dogmatikus gondolkodása: nem jut eszükbe, hogy az egyes elvek, fogások okait, magyarázatát, alkalmazásának feltételeit vizsgálják. Kiindulnak egy tételből, és az elvet addig alkalmazzák, míg ki nem derül használhatatlansága. Arra nem is gondolnak, hogy az egyéniségtől, a körülményektől, a helyzettől függően más-más eszközöket, módszereket kell alkalmazni, hogy az egyes módszerek, elvek nem abszolutak, nem kizárólagosak. Ez a beállítottság természetesen mélyebb pedagógiai műveletlenségüknek és pedagógiai tapasztalatlanságuknak is függvénye és következménye. De ezen túlmenően, mintha illusztrálná Dilthey-nek azt a későbbi megállapítását; hogy az általános érvényűség igényével fellépő, »abszolút», »természetes« pedagógiai rendszereknek nincs létjogosultságuk [11]. Bouvard és Pécuchet nevelési törekvéseiben a mai olvasó számára feltűnő a lélektani, gyermeklélektani megalapozás hiánya, az, ho^v ilyenféle olvasmányokra nem támaszkodtak. Ez nem véletlen. Rámutattunk már arra az előzőkben, hogy a pszichológiával az irodalommal és filozófiai olvasmányaikkal kapcsolatban foglalkozgattak. A filozófiától különvált, a lelki élet szélesebb területeit számbavevő, tudományos, kísérleti pszichológiáról csak az 1870-es évek után lehetett beszélni [12]. A gyermeklélektan pedig, — bár fejlődéslélektani szempontból Cabanis már a XIX. század vége óta kiemelte fontosságát [13] — csak a múlt század vége óta indult erős fejlődésnek és került tudományos kidolgozásra. Nem jelentéktelen körülmény volt hőseink tekintélyének hiánya, engedékenységük, lazaságuk. Egyéniségük híján volt a pedagógus határozottságának, valódi pedagógiai példamutatásának, annak a tudatos pedagógiai szeretetnek és pedagógiai humornak (hogy Kerschensteiner óta polgárjogot nyert kifejezéssel éljünk) [14], mely nélkülözhetetlen az eredményes nevelőhatás szempontjából. Ezzel nem állítjuk, hogy szeretet nélküliek, szívtelenek lettek volna hőseink; sőt, nagyon is igyekeztek valósággal tanítványaik kedvében járni. Szeretetük azonban nem volt eléggé céltudatos, talán nem is volt elég mélyreható, —inkább olyanféle kísérletezgetés, kalandozás volt számukra a nevelés, mint amikor az egyes tudományokat akarták megismerni, magukévá tenni. Végül, de semmiképp sem utolsósorban, -—• tekintetbe kell vennünk a két árva előző sorsát, életét, — mely aligha kedvezett a nevelésnek, és amely egy Bouvard-nál és Pécuchet-nél sokkal tapasztaltabb, műveltebb, hivatásos nevelőt is alaposan próbára tett volna. A kor társadadmában körülvette a gyermekeket a rossz példa, a durvaság, a képmutatás — és ez erősebbnek bizonyult Bouvard-ék jószándékú igyekezeténél, ezt a társadalmi hatást már képtelenek voltak legyőzni. Joggal vethetjük fel a kérdést: vajon az adott nevelési kép nem Flaubert pedagógiai pesszimizmusát bizonyítja-e? Meg kell vallanunk, 272