Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)
I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Hahn István: Iulianus és Anticehia (Szempontok a mélylélektan kritikájához)
Ha egyházi szerzők, pl. a különösen gyűlölködő Nazianzosi Gergely, azt állítják, hogy Iulianus uralma növelte a városok nyomorát és nehézségeit [41], akkor éppen az ilyenfajta elégedetlenség szólal meg a kifakadásokban. Nem véletlen, hogy Iulianusnak intézkedéseket kellett tennie a curialisi kötelezettségek elől való menekülés ellen [42]. A város és a városiak, a curia és a curialisok irányában megnyilvánuló politika kettőssége az érintett társadalmi csoport tagjai részéről hasonló kétértelmű magatartást váltott ki. Ez ellentmondó érzéseken belül Iulianus uralkodásának kezdetén a jó bizalom és a reménykedés volt előtérben [43], és ez fokozatosan adta át helyét a kibontakozó kedvetlenségnek, elégedetlenségnek. Már Mamertinus szükségesnek tartja, hogy megvédje Iulianust azzal a váddal szemben, mintha barbár módon nem viseltetnék megértéssel a jómódú városiakkal szemben [44] s maga Iulianus ugyanezt a gondolatot variálja ironikus formában Antiochia lakóival szemben írt gúnyiratának nem egy helyén [45]. A Iulianus irányában kialakult értékelés szempontjából legjellemzőbb a már említett Ammianus és Libanios magatartása a császárral és intézkedéseivel szemben. Az Ammianus által adott Iulianus kép egységének hiánya oly szembetűnő, hogy már egy fél évszázada arra késztette Seeck-et, a késő ókor e mélyreható kutatóját, hogy Ammianusnak Iulianusról szóló könyvei mögött két forrást — egy Iulianus-párti és egy Iulianus ellenes forrást tételezzen fel [46]. Újabban Thompson tagadta e feltevés helyességét és Ammianus ambivalens magatartását lélektani okokkal magyarázza [47]. E belső okok sorában első helyre kell tennünk Ammianusnak, mint antiochiai curialisnak osztályhelyzetéből fakadó ellentmondásos álláspontját a »város«-t gazdagító, de a curialisokat megterhelő császárral szemben. Iulianust, az embert és törekvéseit egészében szinte elragadtatással jellemzi, de konkrét intézkedéseinek nagy részét kíméletlenül bírálja. Többek között helyteleníti a curialis kötelezettség kiterjesztését [48], a leányági öröklődés bevezetését, az immunitások megszüntetését, főként pedig az ármaximálást [49]. Ugyanez a kettősség figyelhető meg Libanios részéről is, hasonló okokból. A rétor azokban a megnyilatkozásaiban, amelyekben nem béklyózta az antik panegyricusok stíluskényszere, a császár intézkedéseit csak fenntartásokkal tudja helyeselni. Ha a császár tettei nem is voltak mindig helyesek — mondja —, nemes indulata és szándéka feltétlenül magasztalást érdemel [50]. A 363. évi ármaximáló intézkedéseket pedig végkép elítélte és csak azzal mentegette, hogy a császárt valamilyen gonosz szellem (daimon phthoneros) szállta meg [51]. Minden valószínűség amellett szól továbbá, hogy a 363. évi Iulianus elleni tüntetések kezdeményezői is a curialisok közül kerültek ki. E tüntetések jellegzetes mozzanata volt Iulianus külsejének karikírozása> vagy az az állítás, hogy a császár a chi betű ellen harcol. Számos analógia és a belső valószínűség is amellett szól, hogy e gúnyolódást vizuális módon fejezték ki s ennek színhelye a városi színház volt, végrehajtói pedig színészek, mimusok, akiket erre a célra, közhangulat 221}