Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Hahn István: Iulianus és Anticehia (Szempontok a mélylélektan kritikájához)

a másikat háttérbe helyezte valamely másik csoporttal szemben, vagy éppenséggel törekedett-e a fennálló társadalmi, tulajdonjogi viszonyok módosítására. Ezekre a kérdésekre Iulianus törvényhozói és államigazgatási intézkedéseinek és programmatikus írásbeli megnyilatkozásainak ismeretében nem-mel kell válaszolnunk és felfogásunk e téren eltér a szovjet kutatóétól. Iulianus egész uralkodói és emberi magatartásának tengelyébe a múlt értékeinek konzerválását, illetve helyreállítását helyezte [14] és e tekintetben nemcsak »laudator«, hanem »restitutor temporiß acti« [15] volt. Constantinusról adott, sokszor idézett jellemzése — »novator turbatorque omnium« — az újítást, a meglévőnek megzavarását önmagában is megbélyegezte. A császár panegyricusának nem megalapozatlan megállapítása szerint a legfelsőbb arisztokrácia tagjait tömörítő testületnek, a senatusnak nem csupán régi tekintélyét adta vissza, hanem a régi kiváltságokat a megbecsülés új jeleivel is tetézte [16], és ezzel csak a saját restitúciós törekvéseinek jegyében járt el. A birodalom keleti felének arisztokráciáját szolgálta azzal, hogy a rómaihoz hasonlóan a konstantinápolyi senatus létszámát is 2 000 főre emelte és jogilag is egyenrangúvá tette a római senatussal [17]. Iulianus még nála is szokatlan élességgel ítélte el a régi tekintélyeket sárbarántó népi, cinikus filozófiát [18]. — Ez a császár semmilyen értelemben nem volt forradalmár, de, legalább programja szerint, még újítónak is aligha tekinthetjük. Ámde a meglévő társadalmi viszonyok épségben tartása mellett is észrevehető egy határozott tendencia — és ez az, amit teljesen helyesen pillantott meg az idézett szerző — az adóktól kiuzsorázott, a bürokraták és gazdagok önkényét szenvedő alsóbb néposztályok helyzetének enyhítésére a fennálló társadalmi viszonyokon belül. Ez a humanitárius és szociális törekvés belé torkollhatott a »penétes«, a szegények iránti szociális szimpátiába, s a hatalmasokkal, a gazdagokkal (dynatoi) szemben megnyilvánuló ellenszenvbe. Ez a magatartás egyrészt abban nyilvánult meg, hogy az állami kiadásoknak, elsősorban az udvartartásnak csökkentésével, az aranypénz-kibocsátás korlátozásával lehetővé vált az adók általános mérséklése, a természetbeni szolgáltatások pénzbeli megváltásának, az adaerationak csökkentése, adóelengedés stb. [19]. Másrészt e magatartás odáig fejlődött, hogy bizonyos adott esetekben (és ilyen volt az antiochiai éhínség is) a császár nyíltan szembekerült a jómódú rétegekkel. Az antiochiai események szélesebb körű megvilágítása szempontjából a legproblematikusabb, de egyben legjellemzőbb a császár állásfoglalása a városok jómódú vezető rétegének, az ordo curialisnak irányában. Nem vitatott tény, hogy Iulianus éppen a múlt intézményeinek és hagyományainak restaurálását óhajtva, sokat tett a városi élet helyreállítása érdekében. A városokban nagyarányú építkezéseket folytatott [20]. A barbár támadásoktól sújtott városokat újjáépíttette és ismét benépesítette. A városok földbirtokát és vámjövedelmeit, amelyeket még annak idején Constantinus császár kobozott el az állam javára, visszaadta [21]. Mindezzel bizonyára enyhített a curialisok 221}