Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Nagy József: A magyar tanácsköztársaság vörös hadseregének hadműveletei Heves megye területén

aljak is támadást indítottak a Kisterenyénél lévő ellenséges erők ellen s szétszórták és visszaszorították őket. Az ellenség veresége olyan nagy volt, hogy csapataink csupán Pétervásáránál 300 foglyot ejtettek és 35 géppuskát zsákmányoltak [14]. A Pétervására—Kisterenye között megvívott csata természetesen nem lehetett volna teljesértékű akkor, ha a hadseregparancsnokság nem tudta volna összehangolni a különböző frontszakaszok harci cselekményeit. Abban az esetben lehetővé vált volna, hogy a csehszlovák hadvezetőség más, kevésbé veszélyeztetett frontszakaszok gyengítése árán igyekezzen csapatainkat visszanyomni úgy, ahogy az Bélapátfalvánál is bekövetkezett. A miskolci támadás tervét azonban a Vörös Hadsereg egységei éppen május 20-án kezdték megvalósítani. Az előnyomulást 19-én este az 5. hadosztály csapatai indították meg. 7 zászlóalj és 2 üteg, egy páncélvonat támogatásával az eger—putnoki vasútvonal mentén nyomult előre, május 21-én véres harc árán elfoglalták Szilvásváradot, 22-én pedig Borsodnádasdot [15], Csapataink tehát elérték a Sajót, nem sokkal ezután pedig bevonultak Putnokra. Kétségtelen, hogy az egri frontszakasznak sokkal kisebb jelentősége volt a felvidéki hadjárat szempontjából, mint a miskolci, vagy salgótarjáni frontrésznek. A döntő ütközetet a miskolci, ill. salgótarjáni szárnyakon vívták meg, az egri támadócsoportnak pedig az volt a feladata, hogy az ellenség erőinek jelentős részét lekösse. Amint láthattuk, az 5. hadosztály itt harcoló csapatai teljesítették a rájuk hárított feladatot, s ezzel tevékenyen hozzájárultak az egész hadsereg győzelméhez. A tiszai offenzíva. A felvidéki hadjárat további eseményei már kívül esnek Heves megye területén s így nem célom azokkal foglalkozni. Az Eger környékéről és Heves megyéből kiindult csapatok a Vörös Hadsereg soraiban azokból a harcokból is kivették részüket és igyekeztek feladatuknak megfelelni. A Vörös Hadsereg dicsőséges hadjárata csodálattal töltött el barátot s ellenséget egyaránt. Midőn az Antant látta, hogy fegyveres erővel képtelen a Magyar Tanácsköztársaság erejét megtörni, cselhez folyamodott, s a tiszántúli gabonatermő vidékek visszaadását ígérte, ha a Vörös Hadsereg csapatai kivonulnak a felvidéki elfoglalt területekről. Sajnos, a tanácskongresszus a visszavonulás mellett döntött s ezzel önként lemondott az oly sok véráldozattal megszerzett felvidéki területek jelentős részéről. A románok pedig az Antant minden ígérete ellenére, nem vonultak ki a Tiszántúlról, hanem továbbra is megszállva tartották a Tiszavonalat. A Forradalmi Kormányzótanács ezt látva, júliusban az áruló Julier javaslatára elhatározta, hogy fegyverrel szabadítja fel az elfoglalt területeket. Júliusban azonban jelentősen megváltoztak a viszonyok májushoz képest. A június közepén megtörtént felvidéki visszavonulás demorali221}