Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szántó Imre: A katolikus népoktatás helyzete Heves megyében a visitatio canonicák tükrében 1750—1850

Pásztó mezővárosban a század derekán az iskolába járó gyerekek száma jóval felülhaladta a 400-at, az iskolatermek azonban olyan szűknek bizonyultak, hogy az iskolába járók számának a felét is alig képesek »az egészség veszélyeztetése nélkül« befogadni. Mivel Tiszaabádon és Szalókon a régi iskolaépület összeomlott, »a tanítás idegen szívességből átkölcsönzött házakban vagy kamarákban tartatott«. A tantermek felszerelése igen szegényes, a legtöbb helyen hiányos volt. A bessenyői tanteremben találunk 1810-ben egy betű- és egy számolótáblát, a padok pedig a régi templomi székek maradványaiból kerültek ki. Ugyanígy engedték át Hevesen is a kimustrált templomi székeket az iskolának. A szükséges padok hiányában Kömlőn még a század derekán is az iskolásgyerekek egy része a csupasz földön ült. Nem egy helyen előfordult, hogy »sem padok, sem lócák nem lévén az iskolában, az iskolások részint deszka darabokon, ládákon, részint pedig a földön ülnek, a tanítás és az egészség kárára«, vagy, hogy »lócák lévén, s nem padok az iskolában, az író gyermekek asztal mellett állva kéntelenek írni«. Nem állt egyedül Markaz a század közepén, ahol a felszereléshez minden hiányzott két rossz padon kívül. Még silányabbul voltak ellátva a tanulók iskolaszerekkel, könyvekkel, tintával, papírossal. A falusi elemi iskolák lezüllött állapotának nem csekély oka volt a tanítók tudatlansága, készületlensége, sokirányú elfoglaltsága is. »Tagadni nem lehet — írja Maskovics Mihály 1833-ban —, hogy az úgynevezett falusi iskolák állapot ja által jában nézve nálunk igen szomorú, — nem mintha azoknak száma a népességhez képest aránytalanul csekély volna . . ., hanem mivel falusi iskolamestereink csak igen gyakran vagy maguk is tudatlanok, vagy pedig a szükséges tanítás módban igen járatlanok lévén . . . De váljon lehet-e illő oktatást várni oly falusi tanítóktól, kiknek egy része mit sem tud egyebet, mint olvasni, valahogy írni, számolni.« [37]. Az iskolamesterek kiképzésére az 1777-ben kibocsátott Ratio Educationis előtt semmiféle intézmény nem szolgált. Ennek következtében mindenféle tanulmányait abbahagyott, vagy egyáltalában el sem kezdett ember hosszabb-rövidebb ideig megpróbálkozott az iskolamesterséggel. »Nézzük meg, csak hol vesszük nevelőinket. . . alsó nemzeti oskoláinkhoz . . . deákok, henye csavargók, elaljasodott borbély-legények, nyomorék katonák, szerencsevadászok, elrészegesedett aggok, kicsapott színjátszók között s több más gyülevész népben találjuk fel — tisztelettel említvén a tiszteletre méltókat — a haza polgárai nevelőinek veteményes kertjét.« [38]. Az egyház is onnan vette a tanítókat, ahonnan éppen kapta. A gimnázium grammatikai fokozatát lehet átlagul elfogadnunk, mint előkészületet a tanítóságra. Az 1777-ben kiadott Ratio megpróbálta szabályozni a tanítóképzés szervezetét az ún. »normáliskolákban«, amelyeknek feladata volt, hogy »az egész országban elhelyezett népiskolák élére állítandó tanítók bennök képeztessenek, akik mindenütt ugyanazon tanítási módszert vezetik be és állandóan megtartják«. [39]. A tapasztalat azonban azt mutatta, hogy e normáliskolákból sem kerültek ki megfelelő képzettségű tanítók [40]. S ráadásul nem is 2 75