Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

fesszornak beszéd-, ill. előadási módjáról írja: beszédének, előadásának »azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni mind hanglejtési, mind ütenykülönbségei változatainál fogva«. A klasszikus oratoriák (Quintilianus, Cicero stb.) gyakori forgatásáról is tanúskodnak azok az írások, amelyek az iskolai nyelvi nevelés beszédtechnikai vonatkozásait is érintik. »Az olvasás Gyakorlására Rendeltetett Könyvnek Második része«, Budán 1806-ban megjelent írás is ezt bizonyítja. A gyakorlatban, az iskolai feleletekben, a tanítók előadásában tapasztalt beszédbeli hibákra is felhívja a figyelmet: »A beszédben való homályosságot, a kiáltozást és más e féléket el kell távoztatnunk. Nem kell a szókat igen szaporán, de kelleténél halkabban és tsendesebben sem kell egymás után kimondanunk. Nem kell énekelnünk, hanem beszéllenünk. A hangot ugyan változtatni kell a dolgoknak mineműségéhez képest, de a felől ki kell minden szótagot mondanunk.» Igen értékesek számunkra a »Magyar Orthographia, avvagy írástudomány, bevezetés gyanánt a' Magyar nyelvtudományra a' Nemzeti Oskolák' számára« című, Budán 1821-ben megjelent könyvnek »a Tanítók kedvéért tett« jegyzései. Beszédtechnikai vonatkozásokban is gazdag ez a könyv. Amikor pl. a »jottával való visszaélésről« beszél, valójában a betűejtés helytelenségére hívja fel a figyelmet. A látja, fonja szavakban egyesek »úgy mondván ki bennek a j betűt, mint ezekben írja, fogja«, hibás ejtést követnek. Az iskolai olvasástanítással kapcsolatban helyes előírást ad a pedagógusoknak: »Természetesen folyó, középszerű és minden erőltetés nélkül való szózattal kell olvasni, nem pedig fülsértő kiáltással«. Az iskolai beszédápolás, a helyes kifejező olvasásra nevelés gyakran előkerülő problémája a betűhöz való merev ragaszkodásból eredő kiejtési hibák elleni küzdelem. Kolmár Józsefnek az a véleménye, hogy a betűejtés »a hangejtésbeli ízlést« sérti meg, amikor »a gondja, kardja, látja az ejtés«. »Nem mondja a beszéllő másként, hanem gongya, kargya, láttya . . .« [24]. Falusi Mihály: »Okos Gyermek Nevelés Példája, a' Köz-nép hasznára« című Pozsonyban 1805-ben megjelent munka pl. a gyermekek nyelvével külön is foglalkozik. Hosszasabban értekezik a szerző a »gyermeknyelvi szavakról« (botzi, tubu, papi, tzotzó, tzitza), s megállapítja, hogy ezeket a gyermek ki tudja helyesen mondani, »a' nélkül hogy a' nyelve a' Szóknak hibás kimondására szokna, és e helyett: lajblim, kalapom: jajbjimat, tajapomat mondana«. Számunkra meg különösen értékes a beszédhibákkal kapcsolatos néhány megjegyzése, s az a megállapítása, hogy sok a »sejp, sebess vagy akadozó vagy rebegő nyelvű« gyerek. A helyes családi beszédnevelés alaptételét is kifejti: »Igen hibás és roszsz következésű szokások az sok Szüléknek és nevelő dajkáknak, hogy kényeztetésből a' Gyermekekkel sejpesen beszélnek, mert töllök a' Gyermekek az olly beszéd módjára annyira reá szoknak, hogy arról vagy igen nehezen és sokára, vagy sohasem szokhatnak le.« Éppen a falusi iskolák magyar nyelvi nevelésével kapcsolatban igen korán felmerült a tájnyelvi ejtés problémája. A korabeli irodalom 14