Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

a »tájbeszéd« hangtani s alaktani vonatkozásainak leírása mellett általában szót ejt e kérdés pedagógiai vetületéről is. Általánosabb volt az a nézet, hogy a tájnyelvi ejtés hibás ejtés. Már a debreceni Magyar Grammatika (1795) a köznép beszédének »kimondásában«, a »hangadásban« való bárdolatlanságáról beszélt. A Hasznos Mulatságok (1841. 27—28.) cikkírója ebből a nézetből fakadó következtetését így fogalmazza meg: »Szükség volna a tanítókra is vigyázni, hogy a hibás kiejtéseket a falusi gyermekeknek ne engednék, de tapasztalatom szerint még a tanítók is illy hibásan beszélnek.« Sokáig a táj ejtés elítélése nem az egységes köznyelvi kiejtésre törekvés szempontjából történik, hanem abból a megfontolásból, hogy a táj ejtés »hibás«, »éktelen«, »ízléstelen«, »durva» ejtés. Ezt a felfogást tükrözi a Tudományos Gyűjtemény (1834. VII. 126.) ismeretlen cikkírójának ez a kitétele is: ha tájszólással, tájejtéssel hall valakit beszélni, igen nagy kedve lenne, ha szembe lehetne »a beszélő oskola tanítójával, szoros cenzúrát tartani...« Az iskola beszédművelésének tehát feladatául tűzik ki sokan a tájnyelvi ejtések elleni küzdelmet is. Már itt említjük meg, hogy ez a kérdés még hosszú ideig (ha úgy tetszik, egészen a mai napig) eleven problémája az iskolai beszédpedagógia elméleti és gyakorlati munkásainak. Az 1810-es években már hangot adnak egyesek annak az igénynek is, hogy iskoláinkban a helyes beszédet is tanítani kellene és szükség lenne a magyar oktatók számára írt beszédpedagógiai és beszédtechnikai kézikönyvre is. Szabó János »A hazabeli kisebb oskoláknak jobb lábra állításokról« című, 1817-ben megjelent munkájában jellemzően írja: »Tsudálkozni lehet azon, hogy a kis gyermekek Oskolájában a beszéllés tanítását mind-eddig nem tsak legfőbb tárggyá nem tették a Tanítók, hanem azt egészen elmúlatták. Nints egy oskolai könyvünk is, mely azt adná elő, mi módon kellessen a gyermeket helyesen beszélni megtanítani.« 7. Az ilyen természetű kézikönyv iránti igény nem talált kielégítést. A magyar beszédpedagógia megteremtését azonban már ezekben az években is sokan kívánták, és a kezdeményezések szerény formáiról mi is számot adhatunk. Elsősorban Simon Antal úttörő jellegű munkáját kell kiemelnünk. »Igaz mester, a' ki Tanítványait igen rövid idő alatt minden unalom nélkül egyszerre írni és olvasni is megtanítja«, Budán, 1808-ban megjelent könyvecskéjében a pedagógusok fonetikai ismereteinek fontosságára külön is felhívja a figyelmet: »Szükséges, hogy a' Tanító jól esmérje a' Szólóeszközöket, és tudja, miképen használja ő azokat.« Ha nincs fonetikai ismerete a pedagógusnak, képtelen a beszédhibás gyerekek beszédét megjobbítani: »Hogy némelly Mesterek Tanítványaiknak selypességét, höbögését és nehéz beszédjét meg nem tudják jobbítani, mert nem értik, melyik hangra minő szólóeszköz kévántatik meg.« A magyar beszédpedagógia úttörő írásai közül Simon könyve azért is kiemelkedő próbálkozás, mert benne az elmélet és gyakorlat egészséges egyensúlyban van: az írni-olvasni tanuló gyermeknek megmagyarázza az egyes hangok képzésmódját: »tanulja meg a gyermek, minő állásban kellessék lenni a Szólóeszközöknek, midőn ezt vagy amazt a hangot ki akarja mondani. (Pl. f: »a fölső Fogak 15