Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szántó Imre: A parasztság helyzete a veszprémi káptalan birtokain 1711—1780

A balatoni Riviera mögött emelkedő felvidék talajviszonyai már nem olyan kedvezőek. A talaj göröngyös, sziklás, száraz, nehezen művelhető. Erről tanúskodnak az 1720. évi összeírás adatai is. A bevetett mag alig hozta meg kétszeresét. A kemény talajt Nagypécsely és Szőllős határában 6—8 ökörrel szántották. Annál jelentősebb volt itt a sertéstenyésztés, amely a makkoltatásra támaszkodott [5]. A Balatonfelvidékről bővizű patakok siették lefelé (Séd, Sárvíz), amelyek vízimalmokat hajtottak. A káptalan jövedelmének legnagyobb részét már a középkorban is a hegyvámon és a bortizeden 'kívül a malmok biztosították. Igen megfogyatkozott az erdő a somogyi löszborította dombvidéken is a szántóföldek javára. Az ősi erdőtakaró helyén kultúrpuszta terült el. Ezen feküdtek a káptalan birtokai Somogy megye északkeleti csücskében: Kiüti, Ságvár, Nagyberény. Ez a terület volt a káptalan XVIII. századi majorsági földjeinek második csomópontja. A falvak tág határokkal rendelkeztek; föld volt bőven a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után, melyet a jobbágyok igásállatok hiányában nem is tudtak megművelni. A siófoki határ azonban csupa homok; a szél, a víz egyaránt pusztította. A lakosok 1775-ben így panaszkodtak: „Ha megáradnak a vizek, nyáron a víz, télen a jégzaj határunkban rétjeinket annyira elfutja, hogy hasznát nem vehetjük, házunktól pedig bennünket kiöntvén, házainkat elrontja" [6]. Újabb tájegységbe foghatjuk össze a Zala megye délkeleti részén csoportosuló káptalani falvakat (Merenye, Újlak, Garabonc, Felsőpáhok). Az észak-déli irányú halomgerincek és a köztük elhelyezkedő keskeny völgyek, a völgyekben vizenyős rétek, tőzeges lápok földje ez. A termékeny lösztalaj és a kedvező évi középhőmérséklet következtében dísztlik a kukorica, sőt az almán, körtén, szilván, s egyéb gyümölcsökön kívül a melegebb időjárást igénylő dió és gesztenye is. A domboldalakon szőlő termett. A négy falu aránylag szűk határok közé szorult. Ezen a területen alakult ki a XVIII. század második felében a káptalan merenvei uradalma. A völgyekben elterülő vizenyős rétek bőséges takarmányt nyújtottak. Midőn Clements Simon angol utazó 1715-ben átkelt a Zalán, a túlsó oldalon mintegy hét mérföldnyi távolságra, — tehát Merenye, Garabonc táján, — nagyon szép vidéken haladt át. De az erős, gazdag talajt ekkor még nem használták ki. Ezer, meg ezer holdra (acre) rúgó terület magas fűvel volt benőve, melyet otthagytak rothadni, vagy pedig felperzseltek [7]. E berkek élete szoros összefüggésben állott a Ki^balatonnal, amely sokkal nagyobb területen állott víz alatt„ mint napjainkban. A török uralom ezt a vidéket is alaposan visszavetette fejlődésében. A középkori kultúrtáját felverte a nád, szittyó, a tüskés bokrok és az erdő. A hajléktalanok a bozótba vették be magukat. Garabonc községet is az ellenségtől való félelem kergette a mocsárba, amely védte a lakosságot. Az 1720. évi összeíróbiztosok megemlítik, hogy nem élnek falujuk ősi helyén, hanem a lápi bozótban. Amikor aztán elvonult a török veszedelem, a garabonciak újra eke alá fogták a majdnem teljesen erdővé változott határukat (territórium .. . prope modum in silvas conversum) [8], 8 113