Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1956. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 2)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: Bessenyei György és a magyar nyelv

ellenállást fejtenek ki pl. a protestáns egyházak. Ebben a nagy vitában szólal meg tulajdonképpen Bessenyei, és egy zseniális sakkhúzással jelöli ki nemzete számára a követendő utat. Igenis újítás kell, újsággal kell a nemzet elméjét tűzbe hozni, még több és igazabb újsággal, mint ahogy a bécsi udvar gondolja, de mindezt magyarul. A felvilágosult embernek szent meggyőződése, hogy „az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány ". De ugyanakkor azt is a leghatározottabban vallja, hogy „ . . . soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem." (Magyarság.) — Jámbor szándékában is helyeseknek tartja a tanítást illető új királyi rendelkezéseket, de hozzáteszi: „ .. . mindezek a helyes és megbecsülhetetlen eszközök is a magyar nyelvnek tekéletességre való vitele nélkül nem elégségesek arra, hogy a tudományok közönséges hasznúak légyenek és kiterjedjenek az ország minden rendű lakosaira egyaránt." Bessenyei tehát nem a kiváltságos kevesekre gondol kulturális programjánál, hanem az ország minden rendű lakosaira, „a számosabb részre". Ezek sok nyelveket nem tanulhatnak meg, és ezért számukra a tudomány kulcsa csakis született nyelvük lehet. Ebből következik Bessenyei alapvető hitvallása, melyet nemzedékek tesznek egymásután a magukévá: „Ennek (ti. a született nyelvnek) tekéletességre való vitele tehát a legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja." Sok jó magyarban felmerült már a kérdés, mikor nemzetének kulturálatlanságán elgondolkozott: vajon nem volna a magyar szellemi alkatánál, nemzeti jelleménél fogva alkalmas a tudományokra?! Különösen indokolttá teszik ezeket a kételyeket a becsmérlő külföldi (főleg német) vélemények, melyek szerint a magyar legfeljebb a lovagláshoz és a kardforgatáshoz ért. Ilyen vélekedések indítják meg a magyar irodalomtörténetírást, ösztönzik Czvittingert és Rotaridest. Bessenyi is szembenéz néhányszor ezzel a problémával. „Milyen keserves dolog a magyar ifjúságot nézni ott, ahol most van, ha meggondolja az ember a helyet, hol különben lehetne. Soha nemzetünket, amicsodás tüze van és természetszerint való nagy elméje, semmi egvéb nemzet e világon az emberi okoskodásnak, észnek, tudománvnak, mesterségnek mivébe felül nem haladná. Katona, filozófus, tanácsos, kereskeolő, törvénybíró, minden csaknem egyebek feletf lenne" (A holmi. XXVII. A magyar nyelv felemel348;