Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1956. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 2)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: Bessenyei György és a magyar nyelv

magánossággal érdemes röviden foglalkozni. írásaiban és a kortársak emlékében Bessenyei úgy él, mint vidám, beszédes és szellemes ember. Védence, Laczka János, azt írja meg a testőrséget otthagyó Bessenyeiről is, hogy „,igen 'kevés, de jószívű barátokat tartott". — Kétségtelenül igaz viszont, hogy Bessenyei több helyen ír magánosságáról és belső szomorúságáról. „A magánosságtól itt környülvétetve Hallgatok barátom". (Epistola Bartsaihoz, 1772. II. 13.) Majd néhány évvel később ugyanezen barátjának mondja magáról: „Barátom, kérdezed, mondjam mjeg mint vagyok; Mozgok a világban, nézek és hallgatok." — Testőrtársai könnyű szórakozásokat kergettek a fényes császárvárosban, ő ped'ig olvasott és elmélkedett. Ez az ő magánossága, olyan áldott magánosság, amilyenről Csokonai is énekel. Ihlető magány ez, melyből a művek születnek, mely naggyá teszi a bölcseket és határtalanra terjegeti a test korlátaiba zárt kutató szellemet. Ez az ihlető magány nemcsak Somogy rengeteg erdeiben található fel, hanem a zajos Bécsben is. A filozófusnak mindenütt szüksége van a magánosságra, hogy benyomásait feldolgozza és megformálja mondanivalóit a világ számára: „ ... Olvasás és gondolkodó magánosság nélkül az elme meg nem áradhat", olvassuk Tariménes utazása III. része elején. Közel áll ehhez a ihlető magányhoz az önmagába mélyedő töprengés, a „belső szomorúság". A holmi egy helyén szinte egyértelmű kifejezésekként használja Bessenyei az elmélkedést a belső szomorúsággal: „Csak az az egy haszna van talán el mélkedésemnek vagy inkább belső szomorúságomnak, hogy indulataimat cselekedettel nem követem ..." (V.) A filozófus ajánló levelében is arról van szó, hogy íróinkat ,,. . . a sok viszontagság, tanulás szomorúvá" tette. A szomorúság itt nem valami szentimentáli érzés, hanem belső vívódás a tanulás által megismert nagy kérdésekkel. Szomorú, magános ember volt tehát Bessenyei? Ő, aki mosolyogva akarja tanítani az embereket? Remeteségre kárhoztatta volna magát már Bécsben, hogy aztán a bihari magány csöndje vegye körül? Bessenyei nem alapított családot, és erről élete végén szívbemarkoló, fájdalmas szavakkal emlékezik meg, de még itt sem volt magános, sem szomorü. Az egyéni korlátait nem semmitmondó szellemes társalgással töri át zz a töprengő nagy ember, hanem azzal, hogy a nagy közösség felé fordul és nem annyira egyes embereket lát maga előtt, kikkel társadalmi kapcsolatba kell lépnie, hanem az embert nézi, a közboldogság problémáin elmélkedik, nemzete sorsa felett áll őrt. A „gondolkodó magánosság" óráiban árad meg elméje, az ihlető 334;