Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1955. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 1)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bihari József—Horváth Tibor: Észrevételek a a fonéma problémájához

ennyi hanggal foglalkoznia, de nem is foglalkozhat velük, mert a tudományos munkának csak ott van helye, ahol általánosítások lehetségesek. A fonetikai vizsgálódások érdekében is el kell tekintenünk a lényegtelen különbségektől és csak a lényegeseket véve figyelembe, hangtípusokat kell felállítanunk. A tipizálás aránylag könnyen elvégezhető, mert ha megfigyeljük a különböző hangokat, azt tapasztaljuk, hogy azok közül egyesek lényegesek az emberi érintkezés, a gondolatközlés szempontjából, mások pedig nem. A nap szó megértése szempontjából nem lényeges például az, ha az [a] helyett rövid illabiális [d] hangot ejtünk, viszont lényeges, ha az [n] helyett fl] hangot ejtünk. Azokat a hangtípusokat, amelyek a beszéd megértése szempontjából lényegesek, a legtöbb nyelvész fonémának nevezi. Ilyen fonéma már nem sok van az egyes nyelvekben, például az oroszban 40, és általában minden nyelvben 20 és 40 között mozog a számuk. A fonémákat meghatározott fiziológiai akusztikai sajátosságok alapján is elkülöníthetjük. így például az orosz nyelv [l] fonémáiára jellemző, hogy képzése alkalmával a nyelv hegyét a felső fogsorhoz szorítjuk, a nyelv hátsó részét kissé felemeljük, a levegő a nyelv két oldalán képződött résen keresztül távozhat, és a képzés alkalmával a hangszalagok rezegnek. A fiziológiai akusztikai sajátosságok mellett a fonémákat a beszédben betöltött funkciójuk is jellemzi, de a fonémák funkcióját illetően az egyes nyelvészek nagyon különböző álláspontot foglalnak el. A fonéma elméletének megalapozója orosz tudós, Baudoutn de Courtenay volt, aki már 1870-ben megjelent „Az ólengye! nyelvről a XIV. századig" című disszertációjában megfigyeli, hogy különbség van a „hangok fizikai tulajdonságai és azok jelentése között a nép nyelvérzékében", és ez a különbség szükségessé teszi, hogy a fonémákat megkülönböztessük a „beszédhangoktól", ami abban jut kifejezésre, hogy a helyzetüktől függően különböző hangzású morfémákat mint azonosakat fogjuk fel. Baudouin de Courtenay a fonéma fogalmát így határozza meg: „A fonéma teljesen a fonetika világához tartozó fogalom, amely egy hang kiejtéséből származó benyomások pszichológiai egyesülésének útján keletkezik a lélekben, — ez a beszéd hangjainak pszichikai ekvivalense. A fonéma teljes képzetéhez aszszociálódik az egyes antropofoniai fogalmak bizonyos összess»ge, amelyek egyfelől artikulációs fogalmak, azaz végrehajtott vagy folyamatban levő fiziológiai, illetve artikulációs tevékeny282