Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOMÉS - Dr. Gál István: A széppróza formálódása a reformkor és a romantika vonzásában (Gyegyuhina L. Ny. Megjegyzések a modern költői nyelv szintaxisának néhány kérdéséről)

munkatársai között találjuk Kovács Pált, Nagy Ignácot, Csató Pétert, Tóth Lőrincet, és itt mutatkozik be novellájával Gaal József, Karacs Teréz, Kuthy Lajos. A novellák témáit osztályozva Szinnyei két típusba sorolja az elbeszéléseket a következő jelöléssel: „történeti tárgyúak és jelenkori tárgyúak". A harmincas évek kezdetétől különösen megszaporodik a Jelenkori tárgyú" novellák száma. 1822-től 1835-ig a 93 történeti elbeszéléssel szemben 177-re emelkedik az aktuális témákkal foglalkozó novellák sora. Ezeknek az adatoknak megtalálhatók a nyilvánvaló társadalmi okai. A reformkor magyar irodalmának kibontakozása olyan folyamat, amelyet az érdeklődési kör fokozatos szélesülése jellemez. A politikai és a művelődési törekvések egységének koncepciója a középnemesség egyre erősödő és szélesedő mozgalmának áramába torkollik, ami azt hozza magával, hogy az irodalomban bőséges életanyag bukkan fel változatos problémákkal, aminek az ábrázolása szinte szükségszerűnek látszik. A belső eszmei, társadalmi erjedés, amely a közéletben megindult, anyagot szolgáltat a különböző régi és új műfajok számára, és folyamatos virágzás bontakozik ki. A legerősebb műfaj nyilvánvalóan továbbra is a líra marad, de privilégiuma művészi színvonal tekintetében is veszélybe került. A csak epikaiiag megformálható életjelenségek ereje szívós küzdelemre ösztönzi az írókat, és az eredeti életanyag művészi megformálása legyűri a műfaj hagyománytalanságtól fakadó gyengeségeit. Létrejön az eszmei kapcsolat a magyar élet jellemző problémáinak az irodalomba való behatolásával, és az új műfaj most már nemcsak formai utánzásokban kap életteret, hanem irodalmi szükségletté válik; nyilvánvaló, hogy ez csak kiforrott, tudatos írói szemlélettel fogható fel, mint amilyennel Kisfaludy és Fáy is rendelkezett. A történelmi elbeszélések lemaradása egyéb okokkal is magyarázható. A magyar próza fejlődése akkor, amikor a jelenkor problémáit választja témául, először a könnyebb ellenállás útját választotta úgy, hogy az éledező kritikai szellemet humoros novellák formájába öltöztette, hiszen a meglevő gondolati és élményanyag számára közvetlenül kezdett formát keresni. Másrészt a történeti tárgyú novellák születését az is mérsékelhette, hogy a reformkor eszméi új történelmi felfogás forrását indították el. Ez a forrongó szemlélet kezdetben szenvedélyesebben találta meg a helyét a lírában, melynek nyomán valóban nagyszerű költészet bontakozhatott ki. Egyébként a történelmi tapasztalat is azt bizonyítja, hogy amikor a költészetben új eszmék kezdenek lassan érlelődni, a történelmi témák túlsúlya csökken az epikában, és az eszmék társadalmi érvényesülésével párhuzamosan izmosodik az elbeszélés művészi színvonala tartalomban és formában egyaránt. Az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó novellák elterjedésével kapcsolatos véleményünkkel nem szeretnénk azonban azt bizonyítani, hogy a történelmi múltunkkal egyáltalán nem foglalkoztak elbeszélőink, hiszen Kisfaludynak és Fáynak ilyen témájú novellái cáfolnának meg bennünket elsőként. A líra műfajának problémái és témái szükségszerűen sugároznak át az elbeszélés műfajára. Először Kisfaludy Sándor regéiben fedezhetjük fel ezeket az elemeket, majd pedig a történelmi beszélyekben. A reformkori lírában egyértelműen jelentkezett a múltba fordulás azon alapvető jellegzetessége, melyben a régi dicsőséget szembeállítja a sivár jelennel. így a prózának sem lehet más történelemszemléleti alapja, mint a dicső múlt felidézése. Ez azonban magas szintű írói érettséget követelt meg, hiszen bonyolult feladata lehetett az irodalomnak és elsősorban az íróknak történelmünk reális megítélésében. A kialakulóban levő új történelmi szemlélet szükségszerűen találkozik az irodalom nemzeti hivatásának felismerésével, és ezzel a történelmi felfogás sajátos irodalmi vetületét hozza létre. E szintézist, amelyben a kor politikai fejlődésének alapvető tendenciái tükröződnek az író szubjektumán át, talán nemzeti önismeretnek vagy legalábbis az önismereti folyamat kezdetének lehetne minősíteni. Az iroda165