Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1978. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 14)

Ez összesen 170 Mrd DM. Az NSZK iparának 30%-a. Külföldi vállalataikban több mint 2 millió ember dolgozik, de a vállalatok ennél jóval nagyobb befolyási szférával rendelkeznek.

1

7 Igen jelentős a belföldi befolyásuk is. Az államháztartás több exponense, a különböző társ- és vegyesvállalatok több tisztségviselője tartozik közvetlenül hozzájuk. Ilyenek pl. a Ruhrkohle-konszern, a Metallgesellschaft (Degessa-konszern, a Messerschmid—Bölkow—Blohm repülőgép-konszern, a VEW—Fokker és így tovább). A koncentráció fő formái: 1. A lukrativ nagyvállalatok részvényeinek tömeges felvásárlása. 2. „Nagy fúziók" — tehát kartellszerű kooperációs kapcsolatok létesítése. A fentiekből következik, hogy a finánctőke stratégiája az NSZK-ban a nemzetközileg strukturált ipari konszernek kialakítására irányul, elsősorban a „vezető" iparágakban. (Pl. a vas-, acél-, vegyipar, gépgyártás, járműgyártás, színesfémipar stb.) (Lásd 2. sz. melléklet.) W. Spröte és G. Hahn megállapítása szerint a finánctőke stratégiájának realizálhatóságát azzal lehet magyarázni, hogy a nyugatnémet állam a „Wegbereiter" szerepét játszotta és játssza ma is. A megállapítás teljesen jogos, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy 1961 óta bel- és külföldi szervezetek egész sora szolgálja ezt a célt, a gazdaság vagy az ideológia területén. (A mai napig 103 ún. Goethe-Institut működik az öt kontinensen, amelyek a német „gazdasági és kultúrcsoda eredményeit" propagálják stb.) A neokolonialista gazdasági expanzió bázisa az igen fejlett német állammonopolista kapitalizmus. „A német monopoltőkének ma olyan bázisa van, amely sok szempontból erősebb, mint a fasizmus idejében volt."

1 8 A gazdasági és politikai hatalom „egysége" az imperialista államok közül — minden válságjel ellenére - leginkább az NSZK-ban testesül meg, ami azt jelenti témánk szempontjából, hogy az államháztartás újrafelosztási funkciójánál fogva, óriási anyagi támogatásban részesíti a finánctőkét. A finánctőke gazdasági potenciálját felhasználva külföldi terveinek megvalósításába kezd, felhasználva két tényezőt: a korábban bemutatott kollektív neokolonialista módszert (EGK, Szövetség a Haladásért stb.) és az állam előkészítő tevékenységét. Ez implicite a szocialista világrendszer és a fejlődő világ elszakításának a tervét is jelenti a tőke számára, „természetes" profitérdekeken túl, amely „hosszú távon épp oly fontos, mint a honvédelem". W. Schulz, a DEMAG elnökségének tagja nem rejti véka alá a finánctőke fő célját: „Ennek a fejlesztési segélynek karitatív jellege nincs. Ennek politikai oka van, mégpedig az, hogy ezeket az országokat (fejlődő országokat! Kiem. I. D.) és ezzel magunkat is megvédjük a kommunizmustól."

1 9 Az NSZK neokolonializmusa 1968-69-ben érte el azt a szintet, amit korábban idézett programjában meghirdetett; a legnagyobb tőkeexportőr lett a tőkés világban. (A hosszú lejáratú tőkeexport 1969-ben 23 030 Mo. DM-et ért el, amelyből 21 139 Mo. DM a magángazdaságé volt. Közli: BMWS, Tagesnachrichten vom 11.2. 1970.) A német finánctőke tehát újra ott van a legnagyobb imperialista hatalmak között, segédkezet nyújtva a nemzetközi imperializmusnak a tőkés kizsákmányolástól úgy is sokat szenvedett fejlődő világ neokolonialista „piacgazdaságában". Ennek jelentőségét dr. W. Guth, a Deutsche Bank volt elnöke, a következőkben foglalta össze: 1. A külföldi tőkebefektetés az új piacok feltárásának és a régi megtartásának legbiztosabb eszköze. 2. A tőkebefektetés saját nyersanyagbázis biztosításának lassan egyetlen lehetősége. 3. A külföldi termelés alkalmat nyújt a különböző „know-how" és a nemzetközi tőke machinációinak a megismerése. 53